A finn The Rasmus azon zenekarok egyike, akiknek van „egy bizonyos daluk”, amit mindenki ismer. Nem is gondolná az ember, hogy ez ugyanakkora átok is lehet, mint amekkora áldás. Miért mondom ezt? Hát, például azért, mert ez már a srácok tizenegyedik lemeze és még mindig magyarázkodni kell, hogy igen, az ötödiken volt egy orrvérzésig játszott sláger! Na, most, hogy ezen túl vagyunk, térjünk rá a lényegre, amiért összejöttünk itt ma!
Előre borítékolom, hogy jönnek majd az „ezek még vannak?” típusú jópofa kommentek, holott a zenekar 1994 óta, vagyis idestova 31 éve megszakítások nélkül létezik és alkot, ráadásul minimális tagcserével. Legutóbbi lemezük három éve jelent meg és abszolút nem volt rossz anyag. Azon, a Rise címre hallgató korongon már felsorakozott a produceri csapatba Desmond Child, aki mellé jött most Marti Fredriksen, hogy így ketten rázzák gatyába finn barátaink új lemezért. Nem akarom itt nagyon kerülgetni a dolgokat, mert felesleges is lenne. Ritkán írok már kritikákat, most azonban úgy éreztem, muszáj! Nem voltam sosem feketeöves The Rasmus rajongó, bár anno a Black Roses lemezre rendesen rá voltam pörögve, a Living in the without Yout a mai napig tökéletes dalnak tartom. Viszont ez az album még ennek ellenére is kegyetlenül működik. Nem mondom, hogy Desmond és Marti segítségével a zenekar újradefiniálta magát, viszont nem is gondolom, hogy ez cél lett volna. Abban viszont biztos vagyok, egy olyan lemez lehetett a cél, amiről hiányoznak az üresjáratok és majdnem teljes mértékben sikerült is.Már a lemezt nyitó Creatures of Chaos megtalál, főleg amikor bejön a refrén és megállapítom magamban, hogy hello, hello, Lauri, ugye tudod, hogy eltelt majdnem húsz év a berobbanásotok óta? Csak mert a hangod lehet nem tudja… Persze, oké, stúdiótechnika is lehet. Nem bírom ki, keresek pár élő felvételt és hát nem nehéz kitalálni, a csávó ennyire tud. Még mindig. A hangzás elképesztő, de két ilyen produceróriás mellett nem is vártam mást, viszont így is mellbevágott, mennyire friss, mai a sound. Pedig sokszor csúsznak bele a hasonló zenekarok, hogy nagyon modernül akarnak megszólalni és pont nem sikerül. Pontosan emiatt a frissesség miatt átszáguld rajtam ez a szűk 33 perc. Folyamatosan kapkodtam a fejem elsőre, ez is mekkora dal, meg ez is mekkora? Aztán végül rájöttem, itt tényleg nincsenek melléfogások. (Talán egyedül a You Want It All, ami nem izgalmas annyira hosszabb távon, de ennyi belefér.) Viszont a Rest In Pieces, a Break These Chains, a The Funeral Portrait énekesével közösen előadott címadó, a Banksy, a Love is a Bitch, vagy az überzseni Bad Things bármelyik lemezükön kiemelkedő lenne! Túlzás nélkül egy slágergyűjtemény ez az anyag, ami brutálisan meglepő egy bő három évtizede működő bandától!
Nagy szeretem, mikor így meglep egy lemez, mert ez tényleg az a kategória, ami könnyen a „semmiből” az év végi listámon találhatja majd magát. Ezek után nem kérdés, hogy 11. 15-én a Barba Negrában megnézem őket, főleg, hogy a tavalyi év egyik legjobb lemezét szállító The Funeral Portrait jön velük!
10/9. De ezt a pontszámot évek múlva is tartom majd!
A holnap esti program:
19:00 Kapunyitás
19:30 BLOCK OF FLATS
20:15 THE FUNERAL PORTRAIT
21:15 THE RASMUS
