Vannak azok a koncertek, amiktől már akkor sokkot kapsz, mikor még el sem kezdődtek. Rossz és jó értelemben. Pontosan ilyen volt a Hands Like Houses első budapesti koncertje szerda este a Dürer kertben.
Az úgy kezdődött, hogy amikor odaértem kicsivel a 19.00 órás kapunyitás után, értetlenül álltam a zárva talált jegyiroda és a bejáraton keresztül látható benti sötétség előtt. Mondom, ilyen nincs, rossz helyre jöttem! Gyors csekkolás után pár lépés befelé és jött a következő meglepetés. Pár ember lézeng az előcsarnokban és a kisterem mellé kihelyezett merch pult előtt.
Tehát az előzetesen meghirdetett nagyteremmel ellenben, a kis terem lett a színhely, ami nekem tényleg meglepő, két ennyire régóta működő és szép sikereket elérő zenekar legelső magyarországi látogatása kapcsán. De sebaj, ha hozzák azt a hangulatot ennek a kis létszámú csoportnak is, ami védjegyükké vált, akkor nem lesz baj!
19.30-kor az Evolette kezdte meg a családias hangulatú eseményt, akik egy kis viccelődéssel egybekötött intró után bele is csaptak a Lélek nélkülbe. Jól szóltak, jól zenéltek, jó fényekkel dolgoztak, tényleg igyekeztek megalapozni a hangulatot. Egyértelműen a lendületesebb dalokra feküdtek rá, mindkét albumukról válogatva, persze előtérbe helyezve a 2024-es Fekete kort, illetve nem kihagyva a tavaly októberben megjelent Paralízist, mint új szerzeményt.
Márk jó frontember módjára aktívan kommunikált a jelenlévőkkel, Dombi Viktor basszeros pedig vállalta a vicces gitáros szerepkört. Néha éreztem egy kis gyengélkedést Márk részéről tiszta ének terén, de ezek szépen helyrejöttek, az extrém része pedig brutálisan jó volt. Sőt, rap tudását is megcsillogtatta az Árnyékkéntben, nem beszélve ropievő tehetségéről. 😀
Mindent megtettek hogy jól induljon az este, tényleg sajnálom hogy csak ennyi embernek sikerült bizonyítaniuk mennyire jók élőben.
Mire fél órával később színpadra lépett az amerikai Broadside, kb megtriplázódott a nézelődők száma (ami még mindig túl kevés egy ilyen koncerten). Ők idén áprilisban megjelent, Nowhere, At Last című albumukat turnéztatják, de hiába beszélünk egy 15 éves zenekarról, nálunk még nem jártak eddig.
Ennek ellenére, már az elsőként felcsendülő I Think They Know alatt egyértelművé vált, hogy a közönség nagy része miattuk jött. Pár percen belül olyan hangulatot csináltak a teremben, amit öröm volt nézni. Tényleg alig volt olyan aki éneklés, táncolás helyett csak ácsorogva nézte a műsort.
Ollie Baxxter kifejezetten karakteres énekes, nagyon laza, de a lelkét kiénekli a színpadon, emellett jól tudja hogyan kell megragadni és fenntartani az emberek figyelmét. Persze ennyire feelinges rockzenével alapból nem nehéz, remekül lett a setlist összeválogatva, amiben összesen 5 dal kapott helyet az új albumról, a maradék kilenc pedig az előző négyről. Mindegyikről kaptunk pár szóban egy vicces ismertetőt, de egyébként hagyták hogy a zene adja át az üzenetet.
A koncert egy kisebb mikrofon problémával indult (tompán szólt az ének), de egyből igyekeztek orvosolni ezt és a második dalban, amikor egy csere után meghallottam az éneket úgy, ahogy igazából szól, leesett az állam. Erőteljes, hihetetlenül érzelmes, kifejező hangja van, de ez még jobban kiteljesedik élőben. Mellette a bandatagok legalább annyira élvezték, hogy színpadon lehetnek, mint mi, hogy ők a színpadon vannak. Többször megköszönték hogy ennyien megjelentek, elmondták mennyire sokat jelent nekik a világ másik végéről eljönni ide és azt látni hogy emberek megjelennek és élvezik a koncertet.
Nagyon szimpatikusak voltak és hihetetlenül jó hangulatot csináltak, szóval feladták a leckét az ausztráloknak.
A canberrai Hands Like Houses is első alkalommal tette tiszteletét nálunk és azt kell mondjam, nem fogták vissza magukat, biztosra mentek, hogy amikor a show végén kialszanak a fények, senkiben se maradjon hiányérzet.
Ők is főleg újabb szerzeményeket hoztak magukkal, a május 22-én megjelenő Lótus EP hat dalából 5 volt műsoron. Mivel egy időre szem elől tévesztettem őket a 2018-as Anon album után, engem meglepetésként ért pár hónappal ezelőtt, mikor láttam, hogy jönnek hozzánk, s közben énekes váltás történt.
Josh Raven 2024-ben csatlakozott hozzájuk és tavaly meg is jelent az Atmospherics album, már vele a mikrofonnál, így ez a turné (legalábbis nekünk, magyaroknak) lényegében az ő beavatásáról szólt és számomra egyértelmű hogy tökéletes választás volt. A hangja már az első tétel, a Lótus alatt olyan gyönyörűen töltötte meg a termet, hogy tényleg élvezet volt hallgatni. Ez viszont nem feltétlenül lenne elég, hiszen sokat számít a jelenléte is, de szó szerint semmibe nem tudok belekötni. Nagyon érzi a zenét és a színpadot, jól kommunikál a közönséggel, akár a színpadon áll méterekkel előttük, akár lemegy a mikrofonjával a dühöngőbe, hogy onnan énekeljen.
A három gitáros (Matt, Alexander és Joel) és a dobos, Matt Parkitny összhangja tanítani való volt. 2008 óta zenélnek együtt és biztos voltak nehezebb időszakok, mint minden együttes életében, de lerí róluk, hogy örömmel zenélnek együtt, legyen szó a klasszikusokról (Colourblind, Perspectives, I Am), akár a self-titled EP dalairól. Sajnálatomra az Unimagine album kimaradt a szórásból, remélhetőleg legközelebb arról is szemezgetnek.
Ilyen klubbuli hangulatot tényleg ritkán sikerül összehozni, szóval én ott leszek a következőn is, az biztos! Remélhetőleg már egy nagyobb színpadon!
