Sokszor gondolkodtam már azon, mikor indult el az a tendencia koncertekkel/ koncertbeszámolókkal kapcsolatban, hogy mindent ízekre kell szedni. Az összes mellé nyúlást, kiemelni a hangzásbeli hiányosságot és nem pedig az összképet nézni. Illetve azt, ami legfontosabb egy koncert szempontjából: Hogyan éreztem magamat?
Furcsa az egész, kicsit olyan, mintha nem szabadna szubjektívnek lenni, mintha nem szabadna rajongani, vagy egy koncertbeszámoló nem lehetne lelkendező, mert akkor az írója nem lehet eléggé fain csávó. Ez igaz legtöbb esetben a komment szekcióra is, de könyörgöm már, RAJONGJUNK! Legyünk nyugodtan akkor is lelkesek, ha az énekes későn lépett be az adott dalba, de pont ettől a hibától lett végtelenül emberi az adott pillanat. Kicsit olyan, mintha elfelejtenénk, miről is szól ez az egész, legyen az egy huszon X perces progresszív rock/metal opus vagy egy másfél perces punk dara, mert egyetlen célja van, a szórakozás/szórakoztatás! Jól éreztem magam vagy sem? Ennyi a lényeg! Félreértések elkerülése végett, nem arról van szó, hogy ami nem volt jó vagy szar volt, azt ne szabadna kimondani vagy leírni!
„… I said I know it’s only rock ‘n’ roll but I like it
I know it’s only rock ‘n’ roll but I like it, like it, yes, I do.”
Miért is kezdtem ilyen terjengősen egy Dream Theater koncertbeszámolót? Mert már kicsit besokalltam a negatívumokat és kizárólag azokat kiemelő beszámolóktól és kommentektől. Nem feltétlenül csak ezt a koncertet figyelembe véve, mert ez a koncert minimális zökkenőkkel együtt úgy volt tökéletes, ahogy volt. Minden művészeti ágban, de főleg a zenében apró nüanszok döntik el, mikor lesz a jóból kiváló és kiemelkedő alkotás vagy előadás/koncert. A Dream Theater esetében ez a nüansz maga Mike Portnoy, az ő személye az a plusz, amitől a jó kiváló lesz. Természetesen nem volt gond a helyettesítő kollégával sem, de a közönségkedvenc dobosfenomén színpadi jelenléte és attitűdje úgy hiányzott ide, mint a St. Anger-re a normális pergőhangzás. Ez az öt ember ő általa lesz egy élő, lélegző zenekar és nem csak kiváló zenészek csoportja. Egységesebb, játékosabb és sokkal szerethetőbb az összkép. Ezáltal a zenekar negyven éves felállását ünneplő turné számomra sokkal inkább a tékozlófiú hazatérését ünneplő koncertsorozatnak tűnik, de ez így is van jól.
A koncert setlistjét minden igényt kielégítőnek is lehetett volna mondani, de egy ekkora életművel a hátuk mögött mindenképpen lesznek olyan rajongókedvenc darabok, amik kimaradnak. Én is szívesebben hallgattam volna a második etap zárásának az Octavarium címadója helyett az A Change of Seasons-t, majd percre pontosan ugyanolyan hosszú a két nagyeposz. Ezt leszámítva nagyon is jól válogattak a diszkográfiából. Sőt kifejezetten bátor húzások is voltak a dalok között, például a két Mangini-korszakos dal, a Barstool Warrior a Distance Over Time-ról és a This Is the Life az A Dramatic Turn of Events-ről. Ráadásul ezek így élőben egy picit sem lógtak ki minőségben a klasszikusabb éra dalai közül, mert a két felvonásra kalibrált koncert majd három órájában bőven kaptunk minden korszakból mára zenekari klasszikussá nemesedő nótákat. Már a koncertet nyitó Metropolis Pt. 1: The Miracle and the Sleeper méretes lúdbőrt okozott, de az utána következő két Metropolis, Pt. 2: Scenes From a Memory albumról származó dallal is nehéz lett volna tévedni, az Act I: Scene Two: I. Overture 1928 és az Act I: Scene Two: II. Strange Déjà Vu is euforikus fogadtatásban részesült. Számomra viszont az első felvonás egyértelmű csúcspontja a sokat vitatott, de általam nagyon kedvelt Falling Into Infinity-ről származó Hollow Years volt. Az album verziótól eltérően (elvileg) az 1996-os demón szereplő módon adták elő, ez által az egyébként is zseniális dal kapott egy plusz mélységet. A második felvonást a jövő év elejére ígért új album, a Parasomnia-ról származó Night Terror-ral indították és itt volt az, hogy LaBrie későn szállt be a dalba. Tényleg totálisan emberi volt és rock n’ roll, ők is emberek és néha becsúszik egy ilyen apró hiba. Jót derültem rajta, de szerintem ők is.
Apropó James LaBrie, mert ugye az ő teljesítménye szokott problémás lenni hosszú-hosszú évek, sőt akár évtizedek óta is a Dream Theater élő produkcióiban. Őszintén megmondom, sokkal, de sokkal rosszabbra számítottam. Kifejezetten jó formában volt, sőt azt kell mondjam, az utóbbi évekhez és önmagához képest meglepően jól énekelt szinte végig. Persze volt itt-ott spórolás, és például az Under a Glass Moon magasainál némi megingás, de bőven az élvezhető kategórián belül mozgott az egész koncerten. Pont az említett dal után következett a koncert abszolút csúcspontja számomra a Train of Thought központi két dala képében, ami végső soron inkább egy nóta, annyira egybe függ a kettő. Vacant és a Stream of Consciousness párosa egészen zseniális volt azzal a lehelet finom kezdéssel, majd azokkal az elementáris riffekkel. A ráadás előtti Octavarium szerintem némileg leültette a koncert hangulatát, kicsit sok ebben a dalban Rudess mester „prüttyögése”, de ez legyen a legnagyobb gond valaha egy Dream koncerttel kapcsolatban. Mert a ráadás első nótája, az Act II: Scene Six: Home a zenekar egyik igazi „slágere” rögtön vissza is hozta a közönség lelkesedését. Nem is csoda, mert az egész életmű egyik legmasszívabb darabjáról beszélünk, ami mindig is tökéletesen működött élőben.
Az ezt követő Act II: Scene Eight: The Spirit Carries On egy dalcsoda, ráadásul abban a tudatban, hogy milyen tragédia érte néhány nappal ezelőtt Mike Portnoyt, még kapott egy érzelmi többletet. Megható és szép volt, főleg azzal a több ezer telefonvakuval megvilágított Arénában. A zárás nem is lehetett volna más, mint a zenekar ultimate slágere, a Pull Me Under, ami tényleg össznépi ünnepélyt okozott, hatalmas együtt énekléssel. Látványról és a hangzásról még nem beszéltem. Ahol álltam, a két szektort elválasztó korlát előtt a hangzás egészen kiváló volt. Erőteljes, minden hangszer elkülönülve és tökéletesen hallható volt és az ének is arányos és jól kivehető. John Petrucci gitárja meg valami fület gyönyörködtetően vastagon szólt. Látványra sem lehet panasz, jók voltak a háttérvetítések, a lézerek és látványos volt Jordan Rudess billentyűje azzal a ledes kijelzővel. Alapvetően semmi extra nem volt, de ez a zenekar sohasem csim-bum cirkuszról szólt élőben, hanem a zenéről és erről az egészen kivételes öt zenészről!
Eddig is nagyon vártam a február hetedikén megjelenő új albumot, a Parasomnia-t, de ez a koncert még inkább bizonyította, hogy így öten ők még mindig egy kivételes zenekar, és ha némi szerencsénk van, kivételes albummal fogják megörvendeztetni a nagyérdeműt. Reméljük, Portnoy visszatérése adott a dalszerzésnek is annyi plusz kraftot, mint a koncert teljesítménynek, mert ez a november elseji budapesti koncert több volt jónál, ez egy közel tökéletes este volt. Sőt le merem írni: RAJONGÓ vagyok és tökéletes koncertet láttam! A lehetőségért és az élményért köszönet a CONCERTO Music-nak!
I. felvonás:
01. Metropolis Pt. 1: The Miracle And The Sleeper
02. Act I: Scene Two: I. Overture 1928
03. Act I: Scene Two: II. Strange Déjà Vu
04. The Mirror
05. Panic Attack
06. Barstool Warrior
07. Hollow Years (demó verzió)
08. Constant Motion
09. As I Am
II. felvonás:
10. Night Terror
11. This Is The Life
12. Under A Glass Moon
13. Vacant
14. Stream Of Consciousness
15. Octavarium
Ráadás:
16. Act II: Scene Six: Home
17. Act II: Scene Eight: The Spirit Carries On
18. Pull Me Under