A hard rock/dallamos rock vonalon évtizedek óta alakulnak supergroupok. Szigorúan a számok tükrében nézve elmondhatjuk, hogy ezek nagy töbségben sosem lesznek annyira sikeresek, mint a tagok anyazenekarai, ugyanakkor számos alkalommal születnek ritka kincsek ezekből a kollaborációkból. A napokban megjelent Close Enemies nevű banda cím nélküli debütje épp ilyen: a legismertebb tag Tom Hamilton, az Aerosmith basszere. Mellette Tony Brock dobos (Rod Stewart), Sheryl Crow gitárosa, Peter Stroud, Trace Foster gitáros, valamint Chasen Hampton énekes alkotják a formációt. A múlt héten megjelent lemez (még) nem törte át az üvegplafont, néhány száz feliratkozó a YT-n, és egész pontosan 2214 Spotify hallgató szánta rá az időt. Ez a lemezkritika többek közt a figyelemfelkeltést is szolgálja: ez az anyag ugyanis sokkal nagyobb nyilvánosságot érdemel, mint amennyit jelenleg kap. Lássuk, hogy miért.
Kezdjük a borítóval: az utópisztikus amerikai város, robotokkal és benzinfaló autókkal, ez a ’60-as, ’70-es, hidegháborús éveket idéző kreatív sugallja, hogy a zene nagyjából a klasszikus rock legszebb éveit és hangulatát fogja felidézni. A tagok zenei referenciáit, és korát tekintve ez nem is csoda. Ez alól az „új fiú”, az 1975-ös születésű énekes Chasen Hampton lóg ki egy kicsit, de azért hallhatóan ő sem a dubstep csúcskorszakban szocializálódott. Ez a fajta sci-fi hatású borító visszanyúl a Boston, a Queen, és az egész melodikus rock csúcskorszak vizualitásához és aztán, az anyagot meghallgatva audio téren is ez folytatódik.
A banda életre hívója Hamilton a több korszakos Aerosmith egyik oszlopa, így talán nem meglepő, ha a dallamépítkezés és a hangszerelési megoldások sok esetben idézik az anyazenekart, erre később visszatérünk.
Long Story Short: amikor az Steven Tyler hangszálproblémái miatt a zenekar a kényszerű visszavonulás mellett döntött, a legendás basszusgitáros, Tom bejelentette új projektjét. Sokan egy biztonsági játékra épülő supergroup örömzenélést vártak. Itt azonban az történt, hogy a projektben zenélő tagok hallhatóan őszintén és tét nélkül összedobtak egy megfelelési kényszer nélküli anyagot, a saját preferenciáik alapján. Ez a lemez tipikusan az, amit az egyszeri hallgató elindít, és a végighallgatás után azonnal rányom a repeat gombra: nincs nagy megfejtés, nincs stílusalapítás, nincs merész kísérletezés. Egyszerűen csak jól megírt és elkapott nagybetűs rock and roll dalok, kereken tíz darab, amit egyszerűen jó hallgatni. Végeredményben egy olyan lemezt kaptunk, amely dacol a modern, steril stúdiótrendekkel, és visszahozza azt a füstös, dögös energiát, amiért a 70-es évek rockzenéjét rajongjuk.
A lemez legfőbb erénye az a megalkuvást nem ismerő, organikus megszólalás, ami manapság fehér holló a rockszakmában. A zenekar tudatosan kerülte a túlzott digitális polírozást. Ez a „vágatlan” attitűd érződik minden hangon: a doboknak tere van, a gitárok nincsenek agyonprocesszálva, és Hamilton basszusfutamaiban ott az a jól ismert, lüktető dinamika. Az egész egy élő, lélegző és legfőképp természetesen emberi dolog – és akkor még nem is beszéltünk magukról a dalokról, amelyek „egyszerűen” csak hozzák a rock and roll életérzés felszabadultságát, amit ma már talán kicsit elfeledtünk, vagy átértelmeztünk, de ezeket a nótákat hallva erőteljesen visszatér a retro-rock vibe, abszolút jó értelemben.
Bár a Close Enemies saját identitással bír, lehetetlen nem észrevenni a magukkal hozott örökséget. A dalok struktúrája és a blues-alapú hard rock megközelítés olyan óriásokat idéz meg, mint az Aerosmith: az Inside Out vagy a Sound of a Train lüktetése egyértelmű kikacsintás a anyazenekarra és az arra nagyban ható The Rolling Stonesra is.
Ha még további hatásokat, vagy viszonyítási pontokat keresünk, akkor említhető a Led Zeppelin és The Yardbirds is: a zenekar egyértelműen ebből a forrásokból táplálkozott, ami a rockosabb tételekben érhető tetten főleg. Jó kis 2/4-ekre épülő riffek, hatalmas ívű refrének, és a gitárhéroszokat idéző laza szólók tömkelege. Bevallom egy-egy gitárfutam hallatán azért rá kellett keresnem, hogy biztos-e az, hogy Joe Perry vagy Ronnie Wood nem közreműködő-e De, persze van az anyagon lírikusabb tétel is, hiszen a klasszikus rock műfajnak ez is „velejárója” és ha már bluesos alapok, itt ott a slide gitár is „becsúszik”.
Összességében vizsgálva, a Close Enemies debütálása egy hiánypótló kiadvány az árván maradt Aerosmith fanoknak, de azon túlmenően egy önmagában is erős, karakteres rocklemez. Akinek elege van a túlprodolt, steril és algoritmizált rádiórockból, annak ez az album lesz a menedéke 2026-ban! Az én év végi toplistámban tuti, hogy helye lesz.
10/10