Amikor én még kissrác voltam – a 80as években- elkaptuk az űrkorszak végét. 1988-ban a debreceni Kölcsey Ferenc Művelődési Központban Farkas Bertalannal találkozni olyan volt, mint egy megvalósult álom (a slussz poén, hogy majdnem napra pontosan 30 évvel ezután, idén megismételtük a randevút, ugyanott)
Érdekes egyébként így utólag, hogy a 1990-ig zajló hidegháború alatt mennyire nagy súlya volt az űrversenynek. A kozmonauták megkérdőjelezhetetlen hősök, példaképek voltak. És a hősök hőse volt az emberiség legnagyobb kalandjának egyszersmind legdokumentáltabb eseményének, a Holdra szállásnak főszereplője, Neil Armstrong.
Csak egy érdekes adat: 1969-ben az Apolló 11 Holdon való landolását a világon 400.000 millió ember nézte televízión (ne feledjük, akkoriban a TV készülék még nem volt mindenhol annyira elterjedt, minden háztartásban fellelhető eszköz), és vélhetően ennél sokkal többen hallgatták rádión a közvetítést. Így nem véletlen, hogy a -Kis lépés az embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek- az egyik leghíresebb mondat lett a világon… És kevés olyan esemény volt a világtörténelemben, amely ennyire eggyé kovácsolta volna az emberiséget.
Bár a kulisszák mögötti kedvcsinálóban egyfajta marketing üzenetként elhangzik, hogy a First Man az első film a Holdra szállásról, ez nem teljesen igaz (1996-ban készült egy nem túl nagy karriert befutó egész estés dokumentarista stílusú játékfilm), de az tény, hogy egy ekkora esemény megérdemel egy monumentális mozit. Azt kell mondani, hogy most, hogy a First Man elkészült, ez meg is valósult. Mármint a monumentális része…
Kevés rossz dolog van a filmben, ezen essünk is túl: a First Man abszolút Armstrongra koncentrál. Ami teljesen oké, ez a film címe, ez az ő sztorija, ezzel lett felvezetve, satöbbi… De azért nem csak nekem, hanem valószínűleg az Apollo 11 legénység másik két, még élő tagjának, Buzz Aldrin-nak és Michael Collinsnak is fáj, hogy az őket megformáló színészek ebben a filmben a jelentéktelen és az idegesítő mellékszereplő voltak, semmi más nem jutott nekik. Aldrint Corey Stoll, Collinst pedig Lukas Haas alakítja, nem az ő hibájuk, hogy a forgatókönyvírók kurtára és felemásra faragták a szerepeiket. Bár előbbi elég jól hozta a nagypofájú Buzz-t, szerintem valami ilyesmi lehet a csávó az életben -nem csak 1969-ben, hanem még napjainkban is. (Ő volt az, aki bort is vitt magával a Holdra, ő az aki Trump mögött állva a kamerák tüzében megengedi magának a nagyon kifejező -ki ez a hülye- arckifejezést, és tavaly is azzal került a hírekbe, hogy felállított egy újabb műrepülő rekordot 88 évesen, a sajátos hangvételű ismeretterjesztő kampányairól nem is beszélve….
Szóval önmagában Buzz (aki stílszerűen a The Last Man ont he Moon -vagyis, az Utolsó Ember a Holdon címmel illette önéletrajzi könyvét), önmagában külön mozit érdemelne, vagy, legalább is komolyan fel tudna dobni egy ilyen alkotást, ha kiaknáznák a benne rejlő lehetőségeket…
…de az a helyzet, hogy a First Man egy nagyon komoly dráma, sokszor fullasztó, dermesztő történésekkel, megoldhatatlannak tűnő problémákkal, tragédiákkal, és mint ilyen, remek a maga nemében, talán épp emiatt nem kellett a több humor (az a kevés, ami volt benne, az viszont nagyon jól volt adagolva). (Azt viszont tartom, hogy filmet akarok a Buzz Aldrin sztoriról!)
Azt már írtam-és talán egyértelmű is- hogy az űrhajósok hősök, és nagyon nagy kockázatokat vállalnak a küldetéseik során. Ez a 60-as években fokozottan igaz volt. Az első űrrepülés, az első űrséta, az első összekapcsolódás az űrben-mind, mind olyan misszió volt, amikor az ismeretlent kellett legyőzni.
A film minden korábbinál hatásosabban mutatja be FPS üzemmódban, hogy egyes szituációkban, hogy érzik magukat az asztronauták a kiképzés, és a repülések alatt. Szűk terek, szkafander, bezártság. Lélegzetelállítóak egy-egy jelenetek-de nem a megszokott módon értve, hanem úgy, hogy szó szerint fullasztóak. Ha klausztrofóbiád van, ne nézd meg ezt a filmet…
És akkor még nem beszéltünk az egész Holdra szállós sztori központi figurájáról, generációk példaképéről, Neil Armstrongról, aki remek mérnök, korának kiemelkedő aviátora, és családapa volt, aki a legmeredekebb szituációkban is hideg fejjel tudott átgondolni és megoldani helyzeteket – nem véletlen, hogy ő lett kiválasztva a Holdra szállásra. Hideg fej a felvételi beszélgetésen, a feleséggel való vitában, és a megvadult berepülő gép fedélzetén is. És mindezt a jéghideg figurát Ryan Gosling végig, 138 percen át iszonyatosan, hátborzongatóan, szinte már rémisztően (vagy dermesztően?) hozza. Nem akarok prekoncepciókat gyártani, de ezt hívják Oscar gyanús alakításnak..
Armstrong mindent, amit a Gemini, majd az Apolló program résztvevőjeként elért, egy olyan családi tragédia árnyékában tette, amely átlagos embereket padlóra küldene, és nem lennék képesek elvégezni a mindennapi munkájukat sem (nem akarok senkit ledegradálni, vagy megsérteni, de nyilván nem szokványos, hogy valaki űrhajóalkatrész tervező mérnök és berepülő pilóta is egyben a dolgos, szürke hétköznapjaiban). Hogy mi ez a tragédia, azt pontosabban leírni nem akarom, mert az már erős spoilerezés lenne, és egy központi eleme a sztorinak. Maradjunk annyiban, hogy ez a mozi az eddig elérhető, rideg életrajzi adatok helyett bemutatja nekünk az EMBERT az egész sztoriban, úgy, ahogy eddig nem ismerhettük. Ez pedig csak hozzáad ahhoz, hogy az emberiség egyik legnagyobb hősét még közelebb érezzük magunkhoz- vagy, ha úgy tetszik, még nagyobb hősként tekintsünk rá. Máshonnan nézve a profi hidegsége miatt távolabb kerül. Most, a film után úgy érzem, hogy jobban ismerem Armstrong figuráját, mint ezelőtt, lennék a munkatársa, de nem lennék a családtagjai vagy a barátai helyében).
Ebben a filmben érzékletesen vannak bemutatva azok a hihetetlen tudományos és politikai küzdelmek, emberi áldozatok és a háttérben zajló családi drámák, amelyek végig kísértek a teljes amerikai űrprogramot. Ez volt az érzésem már a trailer megtekintésekor is, és nem is tévedtem. Számomra ez volt az év legjobban várt filmje és nem kellett csalódnom.
Ha megnézed, megváltozik a látásmódod az űrhajózással kapcsolatban 😀