Emberek! Segítség! Meghülyültem vagy mi? Olyan műfajnak a képviselője lett nagy kedvencem, amit alapesetben nem kedvelek. Pontosabban csak egy részét nem. Ugyanis az együttes melodikus death metal stílusban utazik, ahol a hörgésből (growl), torokhangú üvöltésből és morgásból álló éneklés sose tetszett igazán. Nálam a dallam és a tiszta énekhang a nyerő, de mentségemre legyen mondva, hogy itt minden számban – többnyire a refrének – féltiszta hangokkal is operál az énekes, illetve az új lemezen van egy kakukktojás is, de ezt majd később. Mivel minden albumuk a kőkemény hangzás mellett dallamos elemekre is épít, ezért megtörtént a csoda – rákattantam!
A 2013-ban alapított és 2019 óta stabil tagokkal felálló svéd együttesnek ez az ötödik sorlemeze, ahol mint eddig is, Niklas Karlsson énekes és ritmusgitáros alapítótag ötleteire épül az egész. Ő írja a szövegeket és a zenei alapokat, s mellette még a produceri teendőket is ellátja. Azonban a mostani projektnél két meghatározó változás is történt. Egyrészről kiadót váltottak, másrészről a zenei utómunkálatokat és a keverést Buster Odeholm svéd hangmérnök-producerre bízták. Ezek a változások jót tettek a dinamikának, mert a hangzás még profibb lett. Az viszont nem változott, hogy a hagyományokhoz méltóan megint 10 szám került fel a listára, ami saját bevallásuk szerint így tűnt helyesnek. Szintén nem változott az együttes stílusa, nem lett emészthetőbb, még dallamosabb a repertoár. A dalszövegek most is nagyon személyesre sikerültek, némelyiknél bepillantás nyerhetünk a családi háttérbe is. Ha belenézünk a tartalmukba, folytatódik a sötét, nyomasztó hangulat, ami többnyire a halál körül témákban csúcsosodik ki. Nem véletlen lemez címe is (Halál az élet felett), bár Niklas viccesen megjegyezte, hogy ők inkább a halál feletti életet választanák, de az nem hangzana annyira metál albumnak, ezért történt a szócsere. De ha úgy vesszük, előbb vagy utóbb a halál sajnos győzedelmeskedik minden élet felett. A borító koncepciója sem lóg ki a többi közül, több hetes internetes kutatás után találtak rá erre az Orbit Culture-szerűnek érződő agancsos festményre. Mindazonáltal, hogy a logójukra is hajaz, bőven benne van a halál látványa is.
Az 53 perces korong számai így átlagosan több mint 5 percesek, mert szinte mindegyik egy-egy zenei bevezetővel indul. A kőkemény zúzás ellenére a hangzásban valóban ott lehet érezni a halál közelségét, ami szinte sorsszerűen nehezedik a mellkasra. Ehhez hozzátesz az is, hogy dalok alatt változik a tempó, mindig van egy kis elgondolkodtató rész, ahol számot vethetünk saját magunknak.
A nyitószám Inferna rögtön a belső poklunkból indít egy közepes tempójú dallammal, ahol még nyilván nem kapjuk meg a végkifejletet. Az egész dal a gyötrődésről szól, amit a remek tempó és hangulatváltások is alátámasztanak. A dob bizonyos részeknél jelentős szerepet kap a témában, talán minden egyes „ütésnek” jelentősége van.
A következő Bloodhound ugyan pörgősen indul és ki is tart a közepéig, de ott beborul az árokba és átvált melankolikusba, amiből ugyan felkínál egy kis megoldást a káoszra, de az eredmény azért még várat magára. Nagyon átérződik a belső vívódás, a zene hűen tükrözi ezt.
Az Inside the Waves az egyedüli, ami rögtön énekkel indul, mintha csak azonnal rá akarna csatlakozni az előző számra. A közepes, de remek ritmusú dal végig kitart emellett és Niklas hangja itt elég stabilan tartja a féltiszta hangokat.
Az album legslágeresebb zenei élménye a Tales of War, ha ebben a kontextusban lehet ilyet mondani. Nagyon hosszú – több mint másfél perces – zenei bevezetővel indul, mintha csak el akarnák húzni az eddig kimondatlant. Ez bizony háború, ami belül zajlik. Viszont kívül is érzékelhető, mert a popularitás és a zúzós metal csatáját hallhatjuk, ami érdekes módon mégis egész jól elfér egymás mellett.
A Hydra ismét egy súlyos darab, ami lassú, nehézkes tempójával megpróbál lehúzni minket a mélybe. A szám közepén megpörgetett dob egy pillanatra visszaránt a valóságba, hogy utána ismét a szakadékba zuhanjunk.
A Nerve egy reményt adó szám, hasonlóan a The Tales of War-hoz, egy kis pörgős lazaságot bevetve. Itt lélegezhetünk fel először, hogy esetleg van menedék, nem kell mindent bent tartani, lehet látni a napot az égen. A remek kis dallam pont jókor érkezik, hogy egy kicsit felfrissülve tudjuk belevetni magunkat a maradék négy számba.
A címadó szám következik (Death Above Life), ami rögtön tudatja az elején a brutális dobbal, hogy itt nagyon komoly téma van górcső alá véve. Ezzel párhuzamban az ének is rendkívül erős, ami számomra azt jelzi, hogy hiába láttunk valami halvány fényt az alagút végén az előző dalban, a megszokás visszahúz és nagyon nehéz megindulni kifelé.
A személyes kedvencem a soron következő darab a Storm, amely a címhez hűen olyan pörgős gitárral indul és tartja végig, mintha tényleg egy viharban lennénk. A tempó nagyon könnyed, és hajlamosak lehetünk lazán venni, miközben a világvégét aposztrofálja nekünk.
A Neural Collapse az a téma, ami talán egész lemezt ihlette. Nem ismerem Niklas élettörténetét, de itt az anyja elvesztése a fő téma, ami neki elég borzalmas lehetett, és valószínűleg a belső idegösszeomlását hallgatjuk ebben és az előző 8 számban. A pattogós ritmus hűen tükrözi a felindultságot, mely a második harmadában ad egy lágy dallamot, kvázi esélyt a megkönnyebbülésre.
S akkor jöjjön a kakukktojás, amiben két meglepetés is van. Az utolsó dal egy gyönyörű, érzelmes lírai alkotás (The Path I Walk), ami igencsak rendszeridegen ebben a stílusban, de hát a fájdalomra előbb utóbb valamit ki kell találni, csak kár, hogy nem a nagybetűs élet győzedelmeskedik. Ezt a számot többször is fel kellett venni, hogy a mostani formában hallhassuk, ugyanis Niklas itt tiszta énekhangot produkál. Elmondása szerint, ez igen nehéz volt, hiszen nagyon orrhangú ember, és rá kellett gyúrnia keményen, hogy ezt a stílust egy szám erejéig elengedje. Nem mondom, hogy 100%-osan sikerült, viszont, hogy az érzelmek átjöjjenek, nem volt más választása.
Niklasban nagy hasonlóságot látok az ex Stratovariusi Timo Tolkkival, aki szintén nem bírta megállni, hogy a 2002-es Hymn to Life szólóalbumán kiöntse a szívét. Szénégető Richárd, eme oldal, a RicsandGreen alapítója mondta nekem egyszer, van az úgy, hogy jó valamit kiírni magadból. Hát ők is ezt teszik, remek zenébe ágyazva. Nagyon nehéz ez a lemez, még akkor is, ha nem figyelünk a tartalomra, mert a hangzás érezteti, hogy az életet nem ajándékba kaptuk, hanem kőkeményen meg kell dolgoznunk érte nap mint nap. A szövegek tehát elgondolkodtatóak, szerintem senkit nem hagy hidegen és van, aki megoldást is talán benne.
Az összképet tekintve fantasztikus zene és hangzás mély tartalommal így nem is lehet más a véleményem, mint:
10/10