1986-ot írunk. A tél utáni első napsugarak egy pletykát melengetnek fel: Te, hallottad? Lehet, hogy a Queen jön Magyarországra! Tényleg? Á, nem hiszem! Hogy miért is voltunk szkeptikusak? Mert manapság egy ekkora együttes hazánkba hozatala szinte csak pénz kérdése, de akkor… A „vasfüggöny” mögé a nyugat ekkora sztárjai nem sűrűn néztek be, ezért a pletyka igencsak hihetetlennek tűnt. De aztán tavasszal jött a nagy durranás, mert hivatalosan bejelentették, hogy az angol Queen együttes július 27-én, a Magic Tour koncertsorozatának keretében fellép Magyarországon a Népstadionban. Bumm!! Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez iszonyatosat szólt. Az egész hun vidék felbolydult, de nem csak mi, hanem a környező kommunista országok népe is, és gyakorlatilag lázban égett az egész közép-európai szocialista blokk. Egy ilyen esemény nem mindennapi volt természetesen, és mindenki jelen akart lenni. Nekem sikerült, s most, a napra pontosan 40 éve előadott koncertre, a körülményekre, a szervezés nehézségeire emlékezek vissza ebben az évfordulós cikkben.
Az, hogy a Queen felléphetett ’86-ban nálunk, kellett egy pici szerencse – értsd úgy, hogy az együttes szeretett volna a keleti blokkban fellépni –, és nagy részben kellett Hegedűs László. De ki is volt ő, akinek oly sok koncertet köszönhettünk? Újságíró, fotós, zenész, menedzser, koncertszervező. Egy kis basszusgitározás és újságírás után 1973-ban a General együttes kérte fel, hogy legyen a menedzserük, de mivel akkoriban a szocializmusban nem létezett ez a tevékenység, ezért hangmérnöknek jegyezték be. Koncerteket szervezett az együttesnek gyakorlatilag az összes szoci országban, míg ’74-ben az első nyugati kikacsintásként egy nyugat-berlini fellépést is elintézett, majd a nagy sikereket meglovagolva egy holland lemezfelvétel is összejött. Miután az alap General szétesett és a tagok különböző együttesekbe távoztak (LGT, Piramis), később az LGT elszipkázta őt, s nekik mindenféle nyugati turnékat és lemezfelvételeket is szervezett, amivel a nemtetszését vívta ki a hazai popzenei és lemezkiadói bennfentes embereknek. Gyakorlatilag őt és együttest megzsarolták, ezért LGT-től elvált, és ’79-ben már nagyon sokat járt Nyugat-Berlinben Joe Schmidt promóciós irodájában, ahol koncertturnékat szervezett. 1980-tól hivatalosan Nyugat-Németországban telepedett le, ahol aztán két évre rá megalapította a Multimedia Organisation Limitedet, amivel Lengyelországba és Magyarországra is szerveztek koncerteket. Így láthatta a közönség a BS-ben (a leégett Budapest Sportcsarnok, ami a mai Papp László Budapest Sportaréna elődje volt) pld. Santanát, Elton Johnt, Tina Turnert és a Dire Straits-et 1983 és 1986 között.
Na, és akkor elérkeztünk a szuperkoncert dátumához, amihez foghatót idehaza még nem láthattunk. Mert hiába voltak az előbb felsorolt, mára már hatalmas nevű fellépők is idehaza, a Queen akkoriban egy jóval magasabb kategóriát képviselt a zeneiparban. De még egy picit vissza kell lépnünk az időben, mert először 1983-ban pengette meg azon húrokat az együttes, miszerint szívesen jönnének valamelyik kelet-európai országba koncertet adni, így gondolhatnánk, hogy egy jó hosszú 3 éves tárgyalássorozat koronája lett a budapesti állomás, de ez így nem igaz. Tulajdonképpen az 1985-ös Live Aid megakoncert után indult el az igazi szervezés, ahol Queen is fellépett, s ez a koncert egy új, nagy lökést adott a banda további karrierjének. A készülő One Vision dal stúdióbeli munkájuk alatt megkereste őket Russell Mulcahy filmrendező, hogy a készülő Hegylakó filmhez írjon zenét a banda. A 20 perces anyag a filmből, amit összevágva kaptak meg, annyira megmozgatta őket, hogy 5 dalra is inspirációra leltek a készülő A Kind of Magic lemezük kapcsán (a lemez címadó dalának a korai verziója hallgató a film végén a stáblista alatt). 1986 tavaszára el is készült az album, ami hatalmas siker lett (a filmmel egyetemben), s utána indult el Magic Tour névre keresztelt koncertsorozat, aminek keretében érkeztek Magyarországra is.
De térjünk vissza a magyarországi koncert szervezésére, ami, mint mondtam, a Live Aid koncert után kezdődött. Ekkor kereste fel Hegedűs – aki maga is ott volt a koncerten –, az együttes menedzserét, Jim Beach-et, hogy vele és Brian May-jel szót váltson, és hazánkba csábítsa a szupertársulatot. A legnagyobb gondot azonban az együttes gázsija jelentette, amit természetesen – mint mindegyik nyugati fellépőt – valutában kellett kifizetni, viszont, ahogy említettem az elején, a szerencse faktor (ami könnyítette a tárgyalást) az volt, hogy a Queen valamelyik szocialista országban igencsak szeretett volna fellépni. Nyilván nem a két szép szemünkért, hanem az ebben rejlő reklámlehetőség azért óriási volt. Igen ám, de a valuta! Ehhez az összes ezzel foglalkozó állami céget le kellett ültetni egy asztalhoz: az IPV (Idegenforgalmi és Propaganda Vállalat), IRI (Ifjúsági Rendező Iroda), ORI (Országos Rendező Iroda), BS és a Népstadion egy-egy főembere vett részt a tárgyalásban idehaza, ahol hát nem mindenkinek tetszett ez az ötlet. Az ORI akkori igazgatója nem támogatta, mivel szerinte hatalmas devizahiány van Magyarországon, a kórházakba műszerek és orvosságok kellenek stb., s ezzel felállt az asztaltól és otthagyott mindenkit. Aztán később különböző trükkökkel meg lett győzve ez a „barom” (ahogy a többi cégvezető nevezte), s zöld utat kapott a koncert. Pipa! De akkor még ott volt a gázsi nagysága, amire Hegedűs László azt nyilatkozta, hogy a hazánkban koncertező nyugati együttesek akkoriban nagyjából félárat kértek, s a Queennel is meg kellett egyezni ebben, de az ár még így is ötször-hatszor magasabb volt, mint a többi fellépőé. A következő sarkaltos pont az volt, hogy az együttes ragaszkodott a luxuskörülményekhez, a profi szakmai stábhoz, és ahhoz, hogy távol tartsák őket a rajongóktól – mindennek biztosítása a keleti blokkban nem tűnt egyszerű feladatnak, de Hegedűséknek sikerült meggyőznie őket arról, hogy minden rendben lesz. A csábítás sikeréhez még az is hozzájárult, hogy felajánlották az együttesnek, hogy egy filmet is forgatnak a koncertről, amit nyugaton a Queen értékesíthetett. A filmet a MAFILM forgatta le Zsombolyai János rendezésben, s hatalmas sikert lett, nemcsak maga a felvétel, hanem anyagilag is, mert milliós nagyságrendben értékesítettek belőle VHS-kazettákat. 2012. november 5-én adták ki a koncertfilm felújított DVD és blu-ray változatát Hungarian Rhapsody: Queen Live in Budapest címmel – Brian May ragaszkodott hozzá, hogy újrakeverhesse a hangot, és hogy az egészet digitálisan felújítsák –, valamint a koncert hanganyagát dupla CD-n. A cím utalás Liszt Ferenc Magyar rapszódiák zongorasorozatára és a zenekar Bohemian Rhapsody című számára.
Mielőtt még beszélnék a koncertről, meg kellett venni hozzá a jegyet! Ez két dolog miatt sem volt egyszerű mulatság. Az egyik az ára, mert az állójegyek 220 pénzt taksáltak (feketén akár 1000 forintért is árulták), akkoriban én 3000 Ft-ot kerestem, bár, ha megnézzük, egy ilyen szuperegyüttes mai árát, akkor nagyjából arányaiban ugyanott vagyunk most is – de ez ’86-ban azért szörnyen magas volt! A másik meg a sorban állás. Hiszen manapság már el vagyunk kényelmesedve: telefonon vagy számítógépen keresztül szépen megrendeljük a jegyet és örülünk, viszont akkor órákig álltam sorban a Népstadion jegypénztáránál egy haverommal együtt fél napi hidegélelemmel a hátizsákunkban, hogy a baráti társaságunknak megvegyük a ticketeket. De a vége ugyanaz volt, mint manapság. Megvettük és örültünk. De nagyon!
Akkoriban is sajnos szívtak a vidékiek, mert nekik 900 Ft-ért árulták a jegyeket utaztatással együtt (igaz a sorban állást megúszták). Ehhez egy kis poén, a Kecskeméten nyomott Petőfi Népe újságírója így lelkendezett a koncert után: „Ugráltunk, lelkesedtünk, csápoltunk. Leadtunk vagy két kilót, de mi ez ahhoz képest, hogy egyesek már a belépő megváltásakor leszurkoltak 8–10 »kilót«”!
Az együttes a második európai szakasz részeként érkezett hozzánk igazi királynői körítéssel, ugyanis a Maharttól bérelt új szárnyashajóval érkeztek július 23-án az előző koncerthelyszínről, Bécsből a pesti szálláshelyre, a Duna Intercontinental elé. Ahogy Hegedűsék megígérték a biztonság teljes körű ellátását, a felvételen látható, hogy igencsak mérsékelt rajongótábor fogadta őket a parton, ami szinte hihetetlennek tűnik.
Így tehát az együttes vízen érkezett hozzánk, miközben a színpadtechnikát 20 kamionnal szállították egyik helyszínről a másikra. A világítóállvány tíztonnás volt, a hangosító rendszer 180 db S4-es hangfalból állt, 10 km kábelből, öt generátorból, valamint különleges késleltető tornyokból a visszhang kivédésére.
Aztán 27-én elérkezett a várva várt este, hogy nézősereg bevonulhasson a Népstadion arénájába. Mint általában, akkor is sikerült eléggé előre nyomulni, hogy minél közelebből láthassam a sztárokat. De előttük még említést teszek a magyar előzenekarról, a Z’Zi Laborról. Én nagyon szerettem akkoriban őket, szerintem nagyot alkottak a Veresegyházi Asszonykórussal. De nemcsak nekünk, magyaroknak jött be, az angol technikusoknak is nagyon tetszett. Akkoriban még nem voltak robot vagy keverőpultról irányítható világító testek, ezért a fő fényt adó lámpákat – melyek közvetlenül a zenészeket világították meg felülről fehér fénnyel – manuálisan kellett kezelni. A színpad tetejére fel kellett másznia egy-egy kötélhágcsón két lámpairányítónak, akik egy kis székbe bekötözték magukat és onnan forgatták a lámpákat az egész koncert alatt. Még nézni is rossz volt, ahogy felmásztak a magasba és elfoglalták a helyüket, s tették ezt még az előzenekarok előtt, így a Z’Zi Labor koncertjét is végig élvezhették. Janicsák István és együttese a kórussal nagy sikert aratott a körükben, hiszen úgy vigyorogták végig a műsort ott fönt és a színpad szélén álló többi angol technikussal együtt, hogy az ember magyar szíve megdobbant. Főleg a The Rolling Stones feldolgozás, a Honky Tonk Women volt a topon náluk. Még német Craaft volt a másik előzenekar, de sajna rájuk egyáltalán nem emlékszem.
Na de milyen volt a headliner együttes? Bár voltak fanyalgók – mint általában mindig –, de szerintem szenzációsan fantasztikus! Nem volt spórolás semmiben, hogy azért, mert nem nyugaton vannak, akkor majd elég lesz a félgőz is. Az akkori viszonylatokhoz mérten szerintem tökéletes koncertet adtak. A technika perfekt volt és bitang módon szólt, és a tagokon nem látszott olyan, hogy letudjuk, oszt hazamegyünk, hanem mindenki teljes élvezettel és odaadással tolta a bulit. Freddyék teljesen bejárták a hatalmas színpadot, és több mint 20 számot adtak elő, ami manapság is megsüvegelendő! S hogy ehhez mennyire járult hozzá a filmfelvétel, azt sosem tudjuk meg, lehet, hogy nélküle egy kicsit laposabb lett volna, lehet, hogy akkor sem, mindenesetre az ott összegyűlő 70 ezer ember valószínűleg tényleg leadott vagy két kilót, mert tombolás volt a javából. S a leadott kilók nem csak a mozgástól származtak, hanem a hatalmas melegtől is. Emlékszem a koncert közepére már teljes ki voltunk tikkadva, levegőt a tömegben szinte csak úgy lehetett venni, hogy a fejet az ég felé emelve az ember „harapott” egy jó nagy adagot. Ugyan osztogattak vizet a színpad felől, és hiába álltunk viszonylag elöl, soha nem jutott el hozzánk egy flaska víz sem. Így aztán egy kicsit hazudni kellett, elkiáltottam magam, hogy itt valaki rosszul lett. Persze azonnal jött a víz, ami az életünket mentette meg, és így a hazugságból hála istennek nem lett valóság! Nyilván, így negyven év távlatából az előadott számokra és sorrendre már nem emlékeztem (de visszanéztem a filmet nosztalgiából), viszont egyvalami azt hiszem mindenkinek megmaradt, még azoknak is, akik nem voltak a koncerten, csak olvastak róla! Ugyanis az est fénypontja a magyar betétdal volt: May és Mercury előadta a Tavaszi szél vizet áraszt című népdalt. Először senki sem tudta mi lesz. Akkoriban nem sokan tudtak angolul, s hiába konferálta fel Freddy így a következő számot: „Ez egy nagyon különleges dal a Queentől nektek”, rezzenéstelen arccal álltuk, hogy mit is mondhatott, és most mi következik. Viszont amikor felismertük a dallamot és a szöveget, meg láttuk, ahogy Mercury a tenyeréből olvassa a sorokat, kitört az ováció, majd a stadion népe egy emberként énekelte együtt a sztárral a dal sorait. Legendás és felejthetetlen pillanata volt ez a Queen budapesti koncertjének, így nem csak Freddy fejére került korona, hanem akkor virtuálisan az egész estére is.
Nálunk, a Rics&Green-nél vannak olyanok, akik a fél lábukat adnák egy Mercurys Queen koncertért, de ez a koncert nem egy sima Queen koncert volt. Maga az előadás igen, de az érzés nagyon nem. Mert hogy a kommunizmus idején Magyarországon ekkora kaliberű világsztárok léphettek fel, hát az nagyon nem volt sima. Az az érzelem akkor, hogy ott lehettem ezen koncerten, az szinte leírhatatlan. Püfölöm itt a billentyűzetet és a betűket próbálom értelmes szavakká formálni, de azt hiszem, lehetetlen átadni tökéletesen azt, hogy mit érzett az a stadionnyi ember akkor azon az estén. Esetleg azt, amit én, hogy ilyen talán még egyszer nem lesz, s ezt az élményt csak a halál veszi el tőlem!
Ui.: Akkoriban két dolgot nem tudtunk. Az egyik, hogy a szocializmusnak hamarosan vége, de azt sem basszus, hogy a klasszikus Queennek is. Ugyanis ez volt az utolsó koncertturnéjuk együtt (tényleg nem lehetett még egyszer, ezért is hatalmas, hogy az utolsón láthattam a négy sztárt együtt), mert Mercuryt 1987 tavaszán AIDS-betegséggel diagnosztizálták, ami abban az időben felért egy halálos ítélettel. Betegségéről évekig nem beszélt nyilvánosan, csak egy nappal halála előtt adott ki egy közleményt, amelyben megerősítette a jó ideje keringő sajtóértesüléseket, hogy HIV-pozitív és AIDS-es. Halála 1991. november 24-én következett be. Isten nyugosztalja a zeneipar egyik legnagyobb énekesét!