Az amerikai nu metal/modern metal csapat, a Tetrarch harmadik nagylemeze, The Ugly Side of Me idén májusban jelent meg a Napalm Records gondozásában. Az anyag olyannyira tudatosan épít a kétezres évek fordulója környékén divatos nu metal/alt-metal esztétikájára, hogy gyakorlatilag a legtökéletesebb mashupot rakták össze. Egyértelmű Korn, Linkin Park, Rage Against The Machine hatások, mégis a mai kor „elvárásainak” megfelelő hangzás, és saját íz jellemzi őket. Lássuk, hogyan és miért. Lemezkritikánk.
A lemez alapvetően beilleszthető a mai rockzenei trendekbe: az egészet jellemzi a dallamok és agresszió közötti egyensúly. Vaskos, groove-os riffek és érzelmes, dallamos vokálváltások jellemzik a dalokat. Vokál- és hangszeres teljesítményekre sok panasz nem lehet: a dalok könnyen működnek majd „stadion kontextusban”.
A zenekar ezúttal (sem) nem kísérletezett radikálisan — aki frissítő, előremutató hangzásokra számít, csalódni fog — viszont azt, amit vállaltak (fülbarát refrének, epikus metálkodás) magabiztosan viszik végig. A produkció – Dave Otero produceri részvétele mellett – modern, csiszolt. A ritmusszekció nem csak a kötelezőt hozza, hanem dörzsölt trükköket vet be azért, hogy a zenei hullámvasútnak megágyazzon. A gitárok masszívak és ötletesek (de erről picit később). Ez a – vélhetően tudatos – koncert- és rádióbarát fókusz az, ami a tuti recept alapja: a csapat láthatóan tudja, mitől működik a mai modern, szélesebb közönségnek szánt metál. Tetrarch most egy olyan, energikus, jól megírt csomagot rakott le, ami a jelenlegi rajongóik lojalitását megerősíti, de új hallgatókat is könnyen megfoghat.
Az egész lemez hallgattatja magát, akkor is, ha a befogadó nem is ismeri a zenekart. Ez az anyag simán lehet fémzene kapudrogja lehet a mai fiatal generáció számára: ennek oka pedig abban keresendő, hogy a srácok egyáltalán nem letagadható módon építkeztek a sikeres elődök munkáiból. Lépten-nyomon szembe jönnek a neves nu metal bandák hatásai, hangzásai, de nem egy az egyben, hanem indirekten, vagy mixelve. Sokszor az az érzése az embernek, hogy ezt már hallotta valahol, de már akkor is jó volt…egyes darabok odáig merészkednek, hogy kis túlzással mashupként működnek. Az egyik ilyen személyes kedvencem a lemezről a Life Not Fantasisze című darab, ami olyan, mintha egy Jonathan Davis által énekelt Korn dalba meghívták volna Tom Morellót gitározni:
Én személy szerint kiemelném Diamond Rowe bárdista játékát, aki nagyon nagy szintet lépett a korábbi anyagokhoz képest: mint gitárhős, és mint dalszerző egyaránt.
Összefoglalva: jók a dalok, és bár sokan vetik a csapat szemére a popularizálódás vádját, szerintem jó úton indultak el, és meglesz a jutalma ennek.
Aki szereti a kortárs nu/modern metal könnyebben emészthető, dallamosabb oldalát — a groove-központú riffeket, nagyívű refréneket és stadionrock hangzást — ezt az albumot örömmel fogja hallgatni. The Ugly Side of Me nem próbálja újradefiniálni a műfajt, de remekül megmutatja hogy hol tart ez a dolog 2025-ben.
10/8 -és vélhetően szerepel is majd a szerkesztőség több tagjának év végi listáján.