Manapság nem húzzuk fel a szemöldökünket, ha egy-egy hölgyet fontos pozícióban, vezetői, esetleg vezérigazgatói székben látunk. A közel 80 éve a teljes körűen elismert egyenjogúsággal maradéktalanul élnek is a nők, mindenféle területen megmutatják tehetségüket, rátermettségüket. Ez a rock/metal színterén sincsen másképp, folyamatosan jelentek/jelennek meg a gyengébbik nem képviselői közül olyanok, akik nem csak énekelni szeretnének, hanem egy-egy együttes meghatározói és akár új irányvonal mutatói akarnak lenni. A svájci születésű Melissa Bonny sincs ezzel másképp, a hamar nagy ismertségre szert tevő énekesnő nem állt ott meg, hogy csak énekeljen egy bandában, hanem együttest alapított, számokat ír és meghatározó szerepet tölt be együttesei és a zenei irányzatok sorában.
Nem csapott azonnal bele a lecsóba, hanem alulról, a létrát végigjárva vitte sikerre tehetségét rohamtempóban. Iskolai végzettsége után egy feldolgozás zenekarnak volt aktív tagja szülővárosa környékén, majd 2012-ben csatlakozott az Evenmore szimfonikus folk metal csapathoz, de később aztán átnyergelt a Rage of Light projekthez. Ez időszak alatt már bontakozott tehetsége, karizmája, s karrierjének fejlődése érdekében 2018-ban megalapította az Ad Infinitumot, majd 2021-ben a The Dark Side of the Moon együttest is. Hangja mezzoszoprán, de mesterien énekel torokhangon is, amit a számokon belül többször is alkalmaz előszeretettel. Zenei tehetsége utat is mutat csapatainak, s a közös sikerek mellett több projekthez is sodorta az élet, és olyan együttesekkel szerepelt együtt, mint a Serenity, Warkings, Feuerschwanz, Powerwolf, Kamelot. De ahogy szokták mondani, a tehetség utat tör magának, Melissa sem akart ennyivel megelégedni, dédelgetett álmai között ott szerepelt egy egyéni lemez elkészítése is. 2024. augusztus 5-én jelent meg első szóló dala, a Gravitate, amivel letette az alapot az együtteseken kívüli karrier lehetőségére is, s a szám elkészítéséről később így nyilatkozott: „Ez nemcsak egy dalról szól, mivel imádok zenét szerezni. Nagy vágyam, hogy kiadjak egy szólóalbumot. Óriási eredmény, ha van egy szólólemezed, és ezt mindennél jobban szeretném. Ugyanakkor ez egy nagyon személyes dolog lenne, nem érdekelne, ha világszerte első helyre kerülne a listákon, s az se, ha csak nekem és a szomszédjaimnak készülne el, mivel úgy érzem, hogy ez olyasmi, amit magam miatt kell meglépnem.”
Így aztán természetesen meg is lépte, és idén január 23-án (mit ad isten, pont a születésnapján) a boltok polcaira került az első önálló albuma Cherry Red Apocalypse címmel. Zeneileg a lemez a modern metalt, a dallamos rockot, a popot és az atmoszférikus hangszereléseket ötvözi, tartalmilag az energikus számok és az érzelmes balladák között táncol. A dalszövegek őszinték és elgondolkodtatóak, saját magunk léte, a szerelem és az egymás közti kapcsolatok ihlette tartalmak mély érzelmeket és kérdéseket stimulálnak, melyek átélése és megválaszolása igen nehéz a mindennapi életben. A különböző zenei stílusok felvonultatása az albumon belül is azt mutatja, hogy a sokszínű mondanivalót hogyan lehet ötvözni többféle előadásmóddal. Érdekesnek hathat, de ez a változatosság visszaköszön az egyszerűnek tűnő borítón, amiről több gondolat is az eszembe jutott. Már magát a címet is lehet több szemszögből vizsgálni (cseresznye piros apokalipszis), ami az apokalipszis szó több értelméből is fakad. A köznyelvben a világvégét jelenti, de jelenthet feltárást, leleplezést is, sőt vallási értelemben még a végső igazságszolgáltatásnak a kinyilatkoztatását is. Így aztán elképzelhetjük a vérvörös világvégét vagy a szerelem feltárását, leleplezését, de ha a képpel együtt vizsgáljuk, akkor egy belső sivárság reménysugara is lehet az utolsó virág az üres ágon, miközben körülöttünk a világ virágtengerben pompázik. Viszont itt a következő képzavar, hogy a cseresznyevirág nem piros, hanem rózsaszín, ami utalhat arra, hogy sok mindent túldimenzionálunk. Ezek után megállapíthatjuk azt, hogy a borító egésze nagyon ütős és bőven ad lehetőséget gondolataink elburjánzására, pozitív és negatív értelmet és érzelmeket kibontva anélkül, hogy a lemeznek egy dallamát is meghallgattuk volna.
A 13 számot tartalmazó album eleje nagyon bitangra sikerült. Az első három szám dinamikában és energiában odacsap, miközben mindegyik erősen megkülönböztethető egymástól. Míg I’m a Monster a középtempós, halkabb vonalvezetésével és a berobbanó refrén kíméletlen brutalitásával varázsol el, addig a Snake Bite a rappes beütésével ad egy különleges hangulatot, s végül a Devil On My Tongue poppos hangzásvilágával kápráztat el bennünket. Az a remek mindegyik számban, hogy változatosak, mind a zene, mind az ének terén, lassú-gyors tempók és halk-hangos, magas-mély hangok követik egymást felváltva, a refrének robbannak, és lyukat fúrva az agyunkba fészkelődnek.
Felületesen szemlélve azt mondhatnánk, hogy ezek után mintha elfogyott volna a hatalmas lendület, de ezt őrületes badarság lenne így kijelenteni, inkább úgy fogalmaznék, hogy rátérünk a lemez érzelmesebb részére. Mintha az első három számban felvonultatná a kőkemény tényeket, a hideg-rideg valóságot és a kérdéseket, hogy aztán a lemez többi részén érzelmekkel teltebben próbáljon ezekre választ keresni. De ne ijedjünk meg, ez nem azt jelenti, hogy innentől kezdve csak lassú számokat volt képes írni Melissa, mert a maradék tíz számban vannak azért még dinamikusak is. Az Afterglow, a Spellbound kifejezetten tempós, az I Don’t Like You egy kicsit a karibis beütésű középtempós vidám hangvételével tűnik ki, míg az Oh no! pattogós alaptempóját a lassabb refrén emeli ki. De ezekről is elmondhatjuk, mint a többi lassú számról – és ezért különbözőek az elejétől –, hogy több érzelemmel vannak átszőve, mint a keményebben nyitó triumvirátus. A zárószám (Snow on Mars), az egyik legszebb lassú szám az albumon és egyben a negyedik klip is, amiben szintén kettősséget érezhetünk, mint akár Marson. Egy hideg, sivatagos, kietlen világ, amelyet vöröses vas-oxid (rozsda) por borít, melynek felületét vulkánok és kráterek alkotják, miközben poláris jégsapkák is megtalálhatóak rajta. Nagyon beszédes a refrénben tett felszólítás, hogy: „Ó, lásd a havat a Marson!”. Bizony, ne csak felületesen ítélkezzünk, nézzünk mélyebbre is!
El kell ismerni, Bonny kisasszony tud számokat írni. Ez az alkotás is bizonyítja, hogy a zeneiparba született, és ha semmi nem jön közbe, akkor még fényesebb karrier állhat előtte. Mert számokat írni nem csak abból áll, hogy valami zenét összeütök, hanem annak lelket is kell adni tartalommal. Melissa abszolút érti ennek a lényegét, s minden egyes dalban ott van valami plusz, ami nem mindenkiből fakad egyértelműen, csak a legjobbakból. A legnagyobb erényt mégis abban érzem, hogy a lemez egységét az adja, hogy hihetetlenül változatos a muzsika, ami nem csak számonként változik, hanem a dalokon belül is tetten érhető. Egyedül esetleg az róható fel, hogy az én ízlésemhez közelebb áll az, hogy egy kicsit kevesebb lassú számmal jobban el tudnám képzelni az összképet, de értem a miértjét!
Viszont úgy gondolom, hogy ez a kiadvány egy új, független szakasz kezdetét jelentheti a modern metal színtér egyik legkiemelkedőbb alakjának karrierjében.
8/10