A Temple Balls az az együttes számomra, akiknél mindig hiányzott valami kis plusz, hogy az ember azt mondhassa bármelyik művükre, hogy ez igen! Úgy gondoltam rájuk, mint az Apocalypto filmben, amikor az elején a kis falut megtámadja egy idegen törzs, hogy elhurcolják őket feláldozni, s a főhős kis híján le tudja szúrni a támadók főnökének a fiát, de az apja megmenti. Ezért aztán meg is kapja a „majdnem” nevet. Minden egyes új megjelenő albumuknál reménykedtem, hogy most aztán teljesen elégedett leszek, de miután meghallgattam őket, valahogy mindig ez az filmbéli gúnynév jutott eszembe. Pedig azt éreztem, hogy ezek a finn fiúk tehetségesek, van bennük spiritusz, és az íratlan szabály szerint tették is a dolgukat, s kétévente kiadtak egy új lemezt, de számomra a nagy áttörés mindig elmaradt. Pedig voltak nagyon jó nótáik az elmúlt négy korongon, s élvezettel is lehetett hallgatni őket, de valahogy az az igazi egység, aminél úgy érzed, hogy kerek a történet, eddig még mindig hiányzott, így aztán az átütő siker elmaradt számomra.
Tavaly év végén az együttest hatalmas tragédia érte, mert a gitárosuk, Niko Vuorela 2025. november 30-án reggel elhunyt. A pár éve rákkal küzdő húrmester állapota a reményekkel ellentétben jó pár hónappal a halála előtt sokkal rosszabbra fordult és sajnos ebből már nem volt visszaút. És most felteszek egy érdekes filozófiai kérdést: lehet, hogy ez volt az a pici plusz, ami hiányzott a Temple Balls-os srácoknak? Mielőtt valami lelketlen, éktelen gonosznak kiáltanátok ki, megmondom mire gondolok.
Van az úgy néha, hogyha az embert valamiféle trauma éri, akkor az megsokszorozza erejét. Ha bármilyen csapatnál valaki nagyon beteg, esetleg meghal, akkor a többiek érte is küzdenek és sokszor olyan eredményt érnek el, ami alapesetben nem volt látható. Például Niklas Karlsson, az Orbit Culture énekesének édesanyja elvesztése olyan hatással volt rá, hogy a legutóbbi lemez, amit ez inspirált, tökéletes lett. Vagy egy sportos példa: a Veszprém férfi kézilabda csapata, amikor egy késelés által elvesztette Marian Cozma beállóját, utána olyan meccseket nyertek, amit alapesetben biztos elvesztettek volna.
Az együttes tagjai Niko Vuorela állapota miatt már egy ideje tutira agyonaggódták magukat, ugyan reménykedtek felépülésében, de a halál szelleme mindig ott lebegett felettük, és elképzelhető, hogy ez az „állapot”, amiben így voltak, sokkal jobban összehozta őket. Egyértelmű, hogy érte is írták a dalokat, és ahogy az ilyenkor lenni szokott ebben a traumában, nyitottabban vagyunk, könnyebben befogadjuk az isteni sugallatokat, ami fantasztikus eredményekhez vezethet. Nem tudom, hogy eme sajnálatos esemény hatására vagy most tényleg csak úgy kijött a lépés, de a fiúk nagyon odatették magukat, és elkészítették pályafutásuk tökéletes, csillagos ötös lemezét.
Az egység, amit hiányoltam megvan, miközben több kiemelkedő mű is megtalálható köztük. Az album folytatja az Avalanche-sal megkezdett zenei evolúciót még személyesebb és kifinomultabb hangzást nyújtva, mivel modern, erőteljes és fenomenális, s talán egy kicsit keményebb, mint bármikor is. A hard rock/heavy metal stílust, ami a banda előadásmódja, tökéletesen sikerült kimaxolni, a dalok hihetetlenül szólnak, a hangszerek kegyetlenek, a refrének pedig hatalmasat ütnek. A remek rövidebb és hosszabb gitárszólók megmaradtak, amik fantasztikusan illenek a számok síkjaiba, de ezen a lemezen időként érzelmesebben szólnak, mint valaha. Néhány szám címe még beszédes is, mintha mindegyik egy emlékezés lenne Nikóra.
Egy pillanatra még ki kell, hogy térjek a borítóra és a címre. Naná, hogy nem véletlen, hogy az együttes tagjai kerültek fel Nikoval együtt egy japán utcaképre, holott ilyenre még nem volt példa a pályafutásuk alatt. Eddig mindegyik cover, szépen megrajzolt, megfestett fantáziakép volt az adott lemezhez igazodva, de most a szomorú helyzet adta azt a tényt, hogy tisztelegjenek a volt társuk előtt és szerintem ezért lett a cím is csak simán Temple Balls!
Rögtön belevágunk a lecsóba, remek hangulattal indul a Flashback Dynamite. A dallam és a mély Flashback szó azonnal beindít és megalapozza a nótát. A tempó nem hagy pihenni egy pillanatra sem, magával ránt, megmozgat, és a refrén hatalmas ereje kegyetlenül robban az agyunkban.
A Lethal Force érdekes gitárnyúzással indul, s a berobbanó dob egy kicsit hasonló dinamikájú dallamba torkollik, mint az előző szám. A refrén itt is erőteljesen meg van támogatva, kiemelve annak jelentőségét. A remek tempójú nóta végig lendületben tart minket és egy kis dobfelhanggal zárja le a témát.
A Tokyo Love pörgős tempóval és egy kis pici japános háttérzajjal indul. Ez a dal végigzakatolja a majd 4 percet és olyan refrént társít hozzá, amit nehéz elfelejteni. Egy kis gitárszóló is belefért a ritmusba, ami tökéletesen belesimulva bontja meg a szám robotolását.
A There Will Be Blood felénk rohanó szintis hangzása után akkorát robban a mellkasunknál, hogy alig kapunk levegőt. Ezt a robbanó dinamizmust minden egyes refrénnél ránk zúdítja, míg aztán az egyiknél a szintis ritmust is bevesse bónuszként, s az etap lezárásaként egy rövidke szóló is belefért. Talán a legritmikusabb nóta a lemezen, amit nem lehet egykönnyen elfelejteni.
A We Are The Night egy tipikus korabeli ritmussal vezeti fel a lassú-közép nótát, hogy ismét egy olyan fantasztikus refrénbe torkolljon, ami azonnal elfoglalja a helyét a fülünkben. A tempót remek érzékkel mozgatják a fiúk a szám alatt, hogy még véletlenül sem érezzük unalmasnak azt.
A Hellbound nagyon pörgősen indul, ami végig kitart a szám alatt, csak a felvezető szövegeknél változik egy picit. A szám nagyon egységes, a refrén sem tolakodik annyira, így emiatt aztán az egyik leghosszabb gitártéma itt emelkedik ki a legjobban.
A Soul Survivor dinamikájára sem lehet panasz, s annyiban hasonlít az előzőre, hogy az ének kezdetekor egy kicsit lassabb érzésűvé válik. Viszont a refrén megint megbolondít minket és az agyunkba torkollik azonnal, és helyet követel az emlékek között.
A The Path Within nekem a zene és a szöveg egységéről marad meg. Az ének és a dal pattogós ritmusa tökéletesen simul egymásba, és még a refrén tartja ezt a stílust. A tempó itt sem enged, megfog, vonszol magával, amit egy kicsit felold a rövidke szóló.
A Stronger Than Fire sem cicózik, de a robbanós kezdés után egy kicsit belassul, felveszi az utazótempót, majd a refrén környékén újra beindul és nagyot üt. A szóló itt nagyon érzékien és elnyújtottan szól, ami kifejezetten az érzelmeinkre játszik.
Már mondanom sem kell, hogy a Chasing The Madness is kiváló dinamikával bíró nóta, amiből a dob és a refrén emelkedik ki. A dob fantasztikus tempót diktál végig, a refrén pedig olyan fülbemászó, hogy a dal teljes hangzásán felülemelkedik.
A Living In A Nightmare a leglassabb tempót nyújtja, aminél ismét elkap minket a nosztalgia érzése. A kicsit ismerős dallam komótosan navigál végig minket a refrénig, ami itt kifejezetten a nóta csúcspontja. Egyértelműen kiemelkedik a zenéből, amivel igencsak izgalmassá teszi az egységes ritmust.
A Temple Balls felülemelkedett önmagán, igaz nem kellett hozzá sok, csak át kellett lépni a majdnem határát. Mivel ezt most meg tudták tenni, egy olyan egységes mű kerekedett ki belőle, ahol nincs egy üresjárat se, összes dalnak hatalmas értéke van, amit az jelez a legjobban, hogy nincs egy olyan nóta, amire azt mondja az ember, hogy egyértelműen ez az album legkiemelkedőbb darabja. (Ha kell, talán a There Will Be Blood-ot mondanám a legnagyobb slágernek a ritmusa miatt, de ez se olyan, hogy ég és föld lenne a különbség közte és a többi szám között). Ez a lemez pontosan az, amit nem fogunk félretenni soha, mindig startra készen fog állni, hogy bármelyik pillanatban rányomhassunk a play gombjára. Niko Vuorela pedig egy felhőn békésen üldögélve, gitárjával a kezében elégedetten mosolyog, és azt mondja, hogy:
10/10