Bevallom, az együttes első négy lemezét egyáltalán nem fogadtam nagy lelkesedéssel. Kövezzetek meg, hiába kapott a kritikusoktól pozitív megítélést a debütáló albumuk (Songs of Love and Death), engem egyáltalán nem fogott meg. Tisztességes iparos munkának tartottam, egy közepes alkotás kiemelkedő számok nélkül és semmi más, amit a második is ugyanúgy követett. Az első éledezésüket a harmadik albumon fedeztem fel (Heart of the Hurricane), ahol pár szám már megragadott, úgy éreztem, hogy megindult valami, és csak reménykedtem, hogy innen már csak feljebb lesz. De sajnos nem, a következő korong (Hørizøns) szerintem visszasüllyedt az első kettő színvonalára, megint olyan egyszerű, kiszámítható dalokat hallottam, mintha valami biztonságra játszottak volna Jenniferék. Jöhet a következő kövezés: olyan érzésem volt eme négy zenei alkotással, hogy végig valami melankólia szövi át őket, még a gyorsabb számoknak is valami negatív kisugárzásai voltak. Nagyon sok lassú szám kapott helyet rajtuk, némelyiknél már az ásítás is kerülgetett (még egy kövezés), olyannyira nem kötött le. Nyilván minden ízlés kérdése, s biztosan vagytok egy páran, akik nem értenek velem egyet, viszont az tény, hogy ez a négy album 5 és fél év alatt érkezett (2015. február – 2020. június), így valahogy volt egy olyan érzésem, hogy el lettek kapkodva, nem hagytak időt maguknak, hogy kidolgozzák jobban minden egyes ötletüket. Viszont ezután 2 és fél évig nem történt semmi, már-már papot keresgéltem, hogy tisztességesen el lehessen őket búcsúztatni, mikor megjelent 2023 januárjában a következő szerzeményük, a Beyond the Black. És láss csodát! Lehet, hogy igazam volt? Lehet, hogy csak lassítani kellett volna, mert tényleg elkapkodták az elejét? Talán túl gyorsan le akarták tenni a névjegyüket a symphonic metal palettáján, és ezt megsínylette az első négy produktum? Mert ahogy időt szántak az ötletelésre, a tökéletes kidolgozásra, átgondolták mit is akarnak, azonnal meglett az eredménye, ugyanis ez az ötödik mű tökéletes lett! Mivel a lemez az együttes nevéről kapta a címét, talán úgy gondolkodtak, hogy innentől kezdve egy új időszámítás kezdődik, elindul a Beyond the Black 2.0 és elkezdenek SZÁMOKAT írni! Bizony, hiszen ezen az albumon fedeztem fel először egy igazi nagy slágert (Into the Light), miközben mellette az egész album hihetetlenül izgalmasan hangzik. A különböző zenei és hang effektusok még szimfonikusabbá tették hangzásukat (bár igazából én nem is nevezném őket 100%-osan szimfonikus zenekarnak), és annyira egységesre sikerült összehozni azt a tíz számot, hogy nem lehetett őket elégszer meghallgatni. Ezek után most már tényleg nagyon bizakodtam, hogy innen nem lesz lejjebb és ezt a színvonalat tartani fogják az elkövetkező időkben.
Mivel idén január 9-én jelent meg az új, hatodik album Break the Silence címen, nem mondhatjuk, hogy esetleg beleestek volna a régi elhamarkodós hibába, hála istennek megint nyugodtan, megfontolva munkálkodtak. Ez meg is látszik, mert folytatták a 2023-ban elkezdett utat és újfent egy remek lemezt sikerült összehoznia a német bandának. Ez a mű egy konceptalbum, ami a kommunikáció, a belső erő, a rugalmasság és a megosztott világban való újraegyesülés sürgető szükségességének témáit boncolgatja. Egy érzelmes, elgondolkodtató, többrétegű élmény, amely tükrözi a mai összetett életet, és arra hív fel minket rajongókat, hogy legyünk részesei ennek az új fejezetnek, mindezt ugyanabban az érdekes és izgalmas előadásmódban tálalva, amit az előző lemezen megszokhattunk. Sőt, egy lapát is elő lett véve, amivel tettek is rá egyet, ugyanis több vendégénekest is hallhatunk és számos nyelvet is felfedezhetünk a dalokban, amikkel lebilincselő változatosságot sikerült elérniük.
Mielőtt górcső alá vennénk ezt az új zenei élményt, ki kell hogy térjek a borítóra. Ugyanis az előző borítók többnyire ötlettelenek és semmilyenek voltak szép színes, csilivili formában kivitelezve, kivétel nélkül Jennifer Haben énekesnőre építve, mintha itt is a tutira mentek volna, hogy hát ezzel nem tudunk mellélőni. Egy pici változás azért történt 2023-ban, mert itt már az egész együttes portréja felkerült a borítóra, talán az általam vélt új időszámítás miatt. Viszont idén már sokkal nagyobb a látványbeli különbség, ami elsőre talán a legkevésbé megnyerőnek tűnhet a hat közül a szürkesége miatt, de szerintem az egyszerűségével nagyon is kifejező. A letisztult kép ugyan megint az énekesnőt ábrázolja, de most már csak sziluett formában, viszont az összkép legalább már a lemez címéhez igen erőteljesen kötődik. Ravn által tervezett kifejező grafika nekem tökéletesen beleillik a koncepcióba, ami kitör a csendből, ami a változást sugallja mind saját magunkban, mind a külvilág felé. A már-már feketébe hajló szín nyilván a komorságot jellemzi, saját magunk zártságát, boldogtalanságát és a világ lehangoltságát. A sárga szín pedig a fénysugarat, ami a reményt jelentheti. Szerintem ez annyira figyelemfelkeltő, hogy igen erős késztetést érzünk arra, hogy belehallgassunk, miről is szólhat ez az egész. Javaslom, tegyük meg mi is!
A Rising High pontosan olyan izgalmas hangzással nyitja meg a sort, amit az előző lemezen megszokhattunk. A férfihang olyannyira kifejező (ami egy afrikai népi hangminta), hogy az ember alig várja, hogy visszatérjen a szám közben is. A tempós, remek dalban már így az elején belevágunk a témák közepébe, megkapjuk a fájdalmat, a kitörési lehetőséget és az egyesülést.
A Break the Silence egy csodálatosan megkomponált dal, mégis frusztrálóan nehéz, grandiózus és közben visszafogott. A téma az arcodba vágja sokak gyengeségét, ahogy elveszve vagyunk saját magunkban és félünk a valóságtól. A tempó gyors, az ének hangos, de a refrén előtti csendes Break the Silence (megtörni a csendet), félve próbál utalni a változásra, hogy aztán már-már üvöltve ki is mondja: MEG KELL TÖRNI A CSENDET, nem mehet ez így tovább, túl sokáig voltunk a sötétségben. Ez a remek szám akár egy pszichológia himnusz is lehetne.
A The Art of Being Alone csendes bevezetővel és Jennifer Haben énekesnő hanghatásaival indul, később a zene erősödtével berobban Chris Harms (Lord of the Lost) énekes hangja. Mostanában sokat vendégeskedik több együttesnél is, mert a mély, igéző hangja tökéletes kiegészítés ennél a témánál is. Ha az előző számot pszichológia himnuszként jellemeztem, ez a tökéletes folytatása, mind zeneileg, mind a témát tekintve. Chris gótikus „dark” hangja sugallja, hogy bár tudjuk, hogy ki kéne törni a bezártságból, de démonaink fogva tartanak. Később Jennifer szárnyaló hangja kimondja az igazságot, hogy mindezt magunk teremtettük, ez a magány és az egyedüllét művészete. Egy ilyen téma, egy ilyen szám: tökéletes!
A Let There be Rain a Le Mystère des Voix Bulgares állami asszonykórus hihetetlenül megnyerő bevezetőjével kezd, ami az album sokszínűségét jellemzi. A bolgár népi hangzás fantasztikus elegyet alkot a metal zenével (Z’Zi Labor déjà vu-m van), új esszenciát adva a nótának. A lendületes dal a remény sugara, ami az elveszett hitünk, erőnk pótlásának bizakodása. A második harmadban hallható erőteljes gitárszóló is ráerősít erre.
A Ravens egy gyönyörű, szárnyaló metal ballada, érzéki gitár bevezetővel, ami egy kis megállásra, meditálásra invitál mindenkit. A holló, ami a hallottak és az élők mezsgyéjén is mozog, magasra száll és letekint a világra, rámutatva, hogy nem lehetünk egyedül a saját birodalmunkban a saját véleményünkkel, nyitnunk kell mindenki felé, elfogadni a sokszínűséget, másokat a véleményükkel együtt. Nem csak a mi igazunk létezik, hiszen az bezárhat minket, ami rendkívül veszélyes is lehet, hanem van egyetemes igazság is.
A következő dal (The Flood) indulása egy ősbemutató, hiszen ilyet még nem hallhattunk eddig egyik lemezükön sem. Chris Hermsdörfer (lead guitar) vokóderes hangjával indul dobhangzás közepette – ami még többször is visszatér nagy örömömre –, mely azt a kérdést teszi fel, hogy készen állsz-e az árvízre. A középtempós dal azt feszegeti, ha jön az áradás és a világ sodrásába kerülsz, a felszínen tudsz-e maradni. Ez az új robot-szerű hangzás kegyetlenül kiemeli minden pillanatban a központi kérdést, amit Jennifer a refrénben próbál megválaszolni.
A Can You Hear Me ismét behozza a sokszínűség palettáját Asami (Lovebites) énekesnő japán énekbetétjeivel. A pörgős, már-már power metalos dal, a külső segítség fontosságát próbálja erősíteni, hogy meghallhassunk másokat is. Így aztán ha jól figyelünk, mi is meghallhatjuk, hogy a dallamos angol refrénben mennyire jól hangzik Asami bekiabálós japán éneke.
A (La vie est un) Cinéma egy középlassú szám szintis felvezetővel és Chris robothangjával. A francia-angol szöveg arra hívja fel a figyelmet, hogy az élet egy film, ami a maga bizarrságával és groteszkségével nem könnyű, viszont egy hosszú játék, amiben mind benne vagyunk és nem szabad görcsösen komolyan venni. Talán a francia refrén szöveg légies könnyedsége is erre utal. A végén Chris normál és vokóderes hangja megerősíti, hogy ebben a játékban borotvaélen táncolunk és igencsak kicsi a határ a hazugság és az igazság között.
A Hologram nagyon dinamikusan indul és ezt a pörgést végig tartva tálalja elénk, hogy minden olyan mint egy hologram, ami elől próbálunk menekülni. A tempós dalvezetést a refrén előtti érdekes hangzás lelassulása teszi még komolyabbá.
A Weltschmerz az első anyanyelvű daluk, ami szintén a világ színes mozaikkockáihoz ad hozzá egy darabot. A nagyon lassú, megfontolt szám azt taglalja, hogy elfáradt-e a világ vagy lehet-e változtatni még rajta. A végén a berobbanó angol szöveg felnyitja a szemünket, hogy még mindig van remény, lehet szárnyalni, lehetnek álmok és lehet szabadság! Ez egy tökéletes lezárása az egész albumnak!
Ez ám a konceptalbum a javából! Talán nem vagyok egyedül a világban, aki ezeken a témákon már elgondolkodott és sokszor nem talált kiutat magához és másokhoz, no meg a különböző történésekhez. Beteg és nagyon megosztott világban élünk manapság, amit mi teremtettük magunknak, és most ebben a latyakban próbálunk araszolni előre, keresve a fogódzó fénysugarat. Viszont ez a fénycsík nagyon halovány, hiszen manapság már se a szemünknek, se a fülünknek nem hihetünk, a sok posvány közül nehéz megtalálni az élet vízét. A Beyond the Black sem adja meg a választ a sok kérdésre, de sugallja, hogy magadban mindig bízni kell és nagyon nyitott szemmel kell járni ezen a bolygón, hogy kiszűrjed a hamisságot, és felfedezd az igazságot. Az élet egy játék, amit a lehetőségeinkhez képest igencsak jól kell játszani, hogy a végén célba érjünk!
Ezt az albumot nem lehet nem szeretni, a zene modern, érdekes és izgalmas, a téma nagyon aktuális, így a pontszámom:
10/10
Koncert a Barba Negrában január 22-én, amit nagy izgalommal várok!
Jegyek itt kaphatók:
