Érdekes módon viszonyulok a Bloodbound „termékeihez”. Ha arra a kérdésre kéne választ adnom, hogy szeretem-e őket vagy sem, akkor egyik irányba sem tudnék hajlani tiszta szívvel, olyan válasz meg nincs, hogy közepesen. Vagy talán mégis, mert a félig-meddig kifejezés elég jól lefedi az érzéseimet. De ha kérdést idővonalra bontjuk le, akkor a félig-meddig itt azt takarja, hogy régen igen, manapság meg nem annyira. Mondhatjuk úgy is, hogy a 2005-ben megjelent Nosferatu után szépen fejlődött az együttes (bár a 2009-es Tabula Rosa szerintem szörnyű), és számomra a 2011-es Unholy Cross jelentette a csúcspontot, amit többé-kevésbé sikerült fenntartani a 2019-es Rise of the Dragon Empire albumig, viszont onnantól kezdve unalmasabbnak, egyhangúbbnak találtam a következő két lemezt. Nem fedeztem fel rajtuk olyan számot, amit egy-egy nyugodt pillanatban csak úgy elkezdenék dúdolni és elfogna az érzés, hogy hoppá, gyorsan kerítsük is elő, hogy meghallgathassam még egyszer, meg még egyszer, meg megint. Minden korábbi lemezen fel lehet mutatni egy-egy nagy slágert – nekem pont a 2019-es címadó dal a legnagyobb kedvencem –, de az utóbbi kettőn nem sikerült ilyet találnom. Ilyenkor a földi halandó elgondolkodik, hogy ez egyedi probléma, vagy kezdenek a fiúk kimerülni. S mivel két ilyen lemezről beszélünk, ezért úgy érzem, hogy igencsak fogyóban lehet a tinta a tollukban, amivel a számokat írják. Pontosabban fogalmazva a kétszínű tollban pont abból a tintából van kevesebb, amivel a klasszikusabb heavy metal számokat írták. Mert a másik még tele van, és ontják az erős power metalos lábdobbal megpörgetett tucat számokat, amiket alig tudok megkülönböztetni egymástól. Értem én, hogy van változás szele és fújdogál is, meg modernizálás, meg miegymás, de ennek nem kéne annak a rovására menni, hogy a legtöbb számnál azt érezzem, mintha az előző is ilyen lett volna. Így aztán úgy voltam vele, hogy van élet Bloodbound nélkül is, ha mégis hiányzik, akkor van miből válogatni 2021 előttről.
Viszont november 21-én érkezett a svéd banda 11. albuma, s elgondolkodtam rajta, hogy adok nekik még egy esélyt, hátha megváltoztatják a véleményemet. Ha megnézzük a kiadásokat, akkor pont 20 éve jelent meg az első lemezük 2005-ben, s két kivételtől eltekintve, gyakorlatilag kétévente kiadtak egy-egy újat. A múltkori északi mitológiás viking kori konceptalbumról visszaváltottak a középkorba, s lóra ülve próbálták meglovagolni azt a friss lendületet, amit az új kiadó adhat, ugyanis idén már a Napalm Records bábáskodott felettük. Az óriáscég nagyon pozitívan harangozta be őket: Húsz évvel a debütáló albumuk után a svéd harcosok minden eddiginél magabiztosabban állnak az epikus power metal élvonalában, eddigi legmodernebb munkájukat adva elő.
Hát nézzük, tényleg igazuk van-e?
A címadó szám a Field of Swords középerős tempóval indít. A szöveg harmadik sorát (See no evil, hear no evil) olyan érdekes hangsúllyal énekli Patrik Selleby, hogy azt hittem, hogy ez majd visszaköszön a refrénben is. De sajnos nem, belemosódik az addigra felgyorsult ütembe, így elmaradt az extra.
Az As Empires Fall pont az ellenkezője az előző számnak. Gyors, ütemes taktusokkal indul és a refrén alatt lassul be. A vége felé azonban teljesen felpörgetik az ütemet, hogy a legvégére megint belassuljon.
A Defenders of Jerusalem egy vérbeli heavy metal szám és kiemelkedő sláger (végre) modern köntösben. Itt megkapom azt, amit az első számban hiányoltam. A Jerusalem szó olyan jól van kiemelve, hogy az egész szám alatt mindig azt vártam, hogy mikor ér megint oda az énekes a szövegben.
A The Code of Warriors nyitóeleme tökéletes középkori hangzás, ami aztán középtempót és a lábdobos hangzást váltakozva teszi elénk a harcosok kódexét.
A Land of the Brave az előző számhoz hasonlóan középtempót követ, hogy aztán a refrénre felgyorsulva mutassa be nekünk a bátrak földjét. A szám 2/3-ban elhelyezett szólós rész alatt sem változik semmi, a gitár mellet megmarad az erős lábdob is.
A Light the Sky ismét a lábdobos tempóhoz nyúl és vágtat a refrénhez, de az meglepetésszerűen egészen újszerűen mutatkozik meg, már-már oda nem illő stílusban, hogy érdekessé tegye a hangzást. Utána sajnos visszavált a jól bevált ütemekhez, viszont később pihenésképpen kapunk egy kis finom lassú tempót is.
A következő számban (Teutonic Knights) sajnos az elejétől a végéig megkapjuk a tipikus power metalos dobhangsúlyos stílust, amivel talán a csatát akarják jellemezni.
A Forged in Iron érdekes gitáros nyitással indul, hogy utána egy középtempó után felgyorsulva elérjen a pofás kis refrénhez, amiben a vasnak tisztelegnek.
A Pain and Glory nem kertel, azonnal visszatérünk a lábdobos pörgéshez, hogy végigszáguldjunk a számon fájdalmas dicsőségben a „valahonnan ismerős ez tempó” felkiáltással. Azért nekik is pihenni kell, később egy kicsit belassulnak, hogy Pelle Åkerlind dobos kicsit pihentethesse az elhasznált lábát.
A Born to be King végre visszatér a heavy hangzáshoz és ügyesen egyensúlyozik a power határán. Középen a szólókkal és a kórusos énekléssel egy kicsit belassulva bontja meg a szám dinamikáját.
Az utolsó számban (The Nine Crusades) az 1096–1291 között zajló 9 keresztes hadjáratot kapjuk középlassú tempóban tálalva az Unleash the Archers közreműködésével. A szép gitárhangzással tarkított Szentföldi háborút követve fejezhetjük be a kardok küldetését.
Megmondom őszintén, hogy nem vagyok elájulva, viszont olyan borúlátó sem vagyok, mint ahogy a cikk elején voltam. A kiadó által leírt ajánlásban a modernitást a hangzásban látom leginkább, de ezen a téren nem is volt kétségem. A svéd csapat az utóbbi két albumhoz képest előrelépett, írtak legalább egy olyan nótát (3. szám), ami kifejezetten tetszett, és ezenkívül még egy-két figyelemreméltó darab is helyett kapott az albumon. Viszont amellett nem tudok most sem elmenni, hogy ismét rengeteg lábdobos hangzás van, ami nagyon összemossa a hasonló számokat, hogy aztán ne is emlékezhessünk rájuk. De kifejezetten üdvözítő, hogy a Nuclear Blast egy kis tintát tudott önteni a kifogyóban lévő patronba, hogy a fiúk pár szám erejéig vissza tudjanak térni a gyökerekhez. Az elmozdulást üdvözítem, de ez nálam:
6/10