Miért jó a bolondoknak? Mert nem tudják, hogy bolondok! Aki viszont tudja magáról, az a jó értelemben vett bolond! Ilyen Peter Henrici is, akit a jóisten egy jó nagy adag humorral áldott meg. De valószínűleg azzal is felruházta, hogy ezt ne tartsa magában, ontsa rá a társadalomra, amikor lehetősége van rá. Ez az alkalom 2000-ben meg is találta, mert a középkori színtér nagy részét túl unalmasnak és tabunak érezte, így aztán 2004-ben két társával létrehozta a folk/lovagi metalt játszó Feuerschwanz (Tűzfarok) német paródiazenekart. Viszont ez a fajta előadás sokak által nehezen volt értelmezhető, így az együttesről nem mondhatjuk el, hogy kikövezett, egyenes út vezetett a napjainkbeli nemzetközi sikerhez. Mivel németül énekeltek, így többnyire belső használatra készültek, és már rögtön az első koncertjük után majdnem teljesen fel is oszlott a banda, mert a három alapítótagon kívül mindenki kilépett, annyira nem tudtak azonosulni ezzel a komolytalan előadással. Az se tett jót nekik, hogy ugyan középkori népi vígjátékként írták le a stílusukat, viszont a szövegkörnyezet gyakran nyers, hedonista, és trágár volt. Ezért történhetett meg az is, hogy a zenekart nőgyűlölő és szexista vádakkal illették, ami nyilván nem tett jót a megítélésüknek. Viszont a stílust elfogadók közül már sokan azzal nem tudtak azonosulni, hogy több rock/metal szám feldolgozása mellett nagyobb disco slágerek is felkerültek a repertoárjukba (pl. ABBA, O-zone, PSY). Témáikat ugyan főleg a középkor teszi ki, de klasszikus meséket is feldolgoznak időnként. Sűrűn visszatér a számaik szövegébe a mézsör, amivel kapcsolatban még egy koncertfesztivált is szerveztek, de bármennyire is sikeresek voltak Németországban, a nagyobb elismerések elkerülték őket. Ezen segített Napalm Records-szal kötött szerződés 2020-ban, amivel kinyílt a világ nevezetű ajtó előttük, de ehhez az is kellett, hogy egyrészt egy kicsit komolyodjanak, másrészt az angol nyelvtudásukat is meg kellett csillogtatni. Bár ebben megoszlik a kritikusok véleménye, hogy mennyire kell nekik az angol nyelv, mivel így már nem tudnak olyan szófordulatokat létrehozni, mint régen. Emiatt már igazából nem is mondhatjuk őket szó szoros értelemben paródiazenekarnak, de a szövegeket most se vehetjük teljesen komolyan és a bulizást sem felejtették el, ami a klipjeikben és a koncertjeiken bőven jelen van.
Az augusztusban megjelent Knightclub című albumukban is az utóbbi évek ösvényén lovagolnak tovább teljes páncélzatban a megszokott hangzással, stílussal és mondanivalóval, illetve a skandináv mitológiából nyert ihlettel is. A hangzásban természetesen most is megtalálhatjuk a különböző népi hangszereket (furulya, tekerőlant, mandolin, hegedű, skótduda stb.), s a nyelv is tartja az utóbbi idők megszokását, nagyjából fele-fele arányban hallhatunk angol és német szövegeket. Úgy tűnik azonban, hogy a zeneiparon belül is egyre többen elismerik a munkásságukat, mivel most is több közreműködő szerepel a lemezen.
Lovagok! Kard az egyik kézbe, pajzs a másikba és nézzük, mit is tartalmaz ez az album!
Rögtön elsőként megkapjuk a lemez legnagyobb slágerét a címadó Knightclub számban. A lendületes ritmusos zene mozgásra invitál, amihez hozzátesz Dag-Alexis Kopplin énekes a pop/hip-hop stílusú SDP duóból. (Nem tudok a szövegben elmenni amellett, hogy a lovagklubban bulizók a következők: Ned Stark, Boudicca, Gerald von Riva, Robin Hood, Don Quijote, Obi-Wan mester, Éowyn, Qui-Gon-Jinn, Ritter Lancelot, Jon Snow, Ivanhoe és a Mennydörgés Istene. 😊)
A lassabb tempójú Valhalla folytatja a sort, ahol a dal második felében becsatlakozik Doro, ezáltal érdekessé téve a hangzást. Mindig elmondom, hogy nekem nagyon bejön a több énekhang, így ennél a dalnál sincs másképp.
A harmadik szám egy feldolgozás, a dél-koreai PSY slágere: a Gangnam Style. Nekem nincs semmi bajom azzal, hogy feldolgozzanak egy-egy sikeres pop számot, ha jól csinálják! De ez most nem így történt. Sajnos zeneileg semmit nem tettek hozzá, hogy metalnak érezzem, megmaradt a disco, ami így kegyetlenül stílusidegen lett (a múltkori feldolgozás, a Dragostea Din Tei az O-zone-tól sokkal jobban sikerült).
A negyedik a Name der Rose egy középtempós szám, aminek közepén egy remek metal zenei betétet hallhatunk.
A Testament gyorsabb tempóra vált és pörgősebb ritmussal viszi végig a számot.
A 6. és 7. szám Samuról szól a Gyűrűk urából míg az első a The Tale of Sam-ben csak a mese bevezetőjét hallhatjuk, míg a Sam The Brave a stílushoz simuló zenei motívumokkal nyit (amit többször visszahoz a számon belül), hogy aztán kemény hangzásra váltson.
A 8–11. számot már nem emelném ki külön-külön, egytől-egyig remek dalok, jó kis refrénekkel, zenei betétekkel. Talán közülük az Eisenfaust hangzása a legközépkoribb és a vége felé remek kis gitárszólót is kapunk.
A 12. szám a Lords of Fyre hangzásra a legkeményebb dal a lemezen a Lord of The Lost közreműködésével. A középtempós dal néha felpörgetve jól hangzik, amit tetéz az énekek sokoldalúsága.
Összegezve a Knightclub egy nagyon korrekt lemez, ami jó tempóban végigviszi a hallgatót az összes számon. Szerintem sikerült feljebb lépniük azon a bizonyos létrán, maguk mögött hagyva a 2020 előtti „total humoros lazaságot”. Abszolút jót tett nekik a kiadóváltás, ami egy kicsit gatyába rázta őket. Amellett se menjünk el, hogy az együttes grafikai megjelenéséért Sallai Péter grafikusművész felel, akinek a munkája csak emeli az együttes nimbuszát. Nekem az album majdnem tökéletes lett, egyáltalán nem unatkoztam alatta, egyedül ami egy egységgel lehúzza, az a harmadik számos feldolgozás.
9/10