Frankenstein
Egy olyan korban, ahol a technológia és az emberi ego határtalanul feszíti a teremtés határait, a Frankenstein története aktuálisabb, mint bármikor. A rendezői székben pedig az a férfi ül, akinek neve garancia a gótikus látványvilágra és a zsigeri, mégis szívmelengető humanizmusra. Guillermo del Toro a modern filmművészet egyik legkülönösebb és legfontosabb alkotója. Számára a szörnyek nem csupán rémisztő eszközök egy jó kis jump scarehez, sokkal inkább tükrök, amelyekben az emberi lélek törékenysége és gyarlósága visszanéz ránk. Del Toro egy igazi humanista zseni, aki a fantasy, a horror és a mesék elemeit ötvözve hozza létre azt a különleges, melankolikus világot, amelyet a Faun labirintusától egészen A víz érintéséig ismerhetünk. Filmjei, mint például a most bemutatott Frankenstein, nem elítélik az „abnormálist”, hanem mélységes empátiával közelítenek hozzá. Az Oscar Isaac (Victor Frankenstein) és Jacob Elordi (a Teremtmény) főszereplésével készült adaptáció is éppen erre az alapvető tézisére épít: a szörnyek történetei valójában rólunk szólnak.
Del Toro filmjeinek gyakran ismétlődő, elsőre talán felszínesnek tűnő olvasata az, hogy a valódi szörnyeteg maga az ember. Ez a megközelítés Mary Shelley regényében is kézenfekvő, ahol a gőgös, istenkomplexussal megvert tudós, Victor Frankenstein hozza létre az életet, majd fordul el tőle irtózattal, magára hagyva a tiszta, és akkor még teljességgel ártatlan Teremtményét, mert csak a magány, az elutasítás és a szenvedés hatására válik azzá a rémmé, akit az irodalomtörténet megőrzött. Ez a felszín azonban Del Toro esetében egy még finomabb, rétegzettebb gondolatiságot takar, mert bár Victor Frankenstein hiúsága, kapzsisága és a teremtés felelősségétől való gyáva elmenekülése teszi őt morális szörnyeteggé, a rendező sosem feledkezik meg az emberben lakozó alapvető jóságról sem. A filmjeiben a remény szikrája mindig ott pislákol, legtöbbször valamilyen „kívülálló” karakteren keresztül – legyen az egy kislány, aki elfogadja a Faunt, vagy egy néma takarítónő, aki beleszeret egy vízi lénybe. Ezek a figurák a feltétel nélküli szeretet és megértés erejét képviselik, azt sugallva, hogy az emberi faj nem menthetetlen. A gyarlóság és a kegyetlenség csak elhomályosíthatja az emberséget, de kiirtani nem képes. Del Toro Frankensteinje is erről a kettősségről szól: az emberi szív egyszerre képes a legmélyebb romlottságra és a legmagasztosabb empátiára. A Teremtmény útja az ártatlanságtól a bosszúig éppen azt a tragédiát mutatja be, hogy a társadalom és a Teremtő elutasítása hogyan pusztíthatja el a bennünk rejlő jóságot.
Del Toro munkásságának egyik legmeghatározóbb eleme a vizualitás, és a Frankenstein esetében ez a tulajdonság csúcsra van járatva. A rendező valósággal lubickol a gótikus díszletekben és a korabeli miliőben és a romantizált gótika minden túlzásában. A beállítások festményszerűek, a kompozíciók mesteriek, legyen az a hideg fagyos északi táj, a professzor tudományos laboratóriumának horrorisztikus külsőségei, vagy csak egy pajta belseje. Különösen emlékezetesek Viktor Frankenstein rémálom jelenetei, amelyek szürreális módon mutatják be a tudós bűntudatát, megszállottságát és félelmeit. Egy apró, de annál zseniálisabb beállítás jól mutatja Del Toro vizuális intelligenciáját: az a pillanat, amikor Elizabeth egy gondosan beállított fotó háttérből kiemeli a koponyát. Ez a gesztus nem pusztán esztétikai bravúr, hanem sűrítve foglalja össze a film lényegét, a felszín alatti halált, a pózok mögötti elkerülhetetlen valóságot, és a gótikus romantika állandó haláltudatát. Ez a vizuális költészet a rendezői zsenialitás kézzelfogható bizonyítéka.
Mary Shelley Frankensteinje több mint kétszáz éve érvényes mondanivalóval rendelkezik: kísértésről, teremtésről és felelősségről szól. Del Toro adaptációja bölcsen áll a forrásműhöz: aránylag hűen követi Shelley mesterművének narratív ívét, de merész és szükséges helyeken belenyúl a történetbe, hogy azt a saját humanista víziójához igazítsa. A cselekmény ismertetése ezúttal extrán kerülendő, egyrészt azért, mert a történet az egyetemes kultúra része, másrészt a spoilerek elkerülése végett. A lényeges különbség a hangsúlyokban rejlik. A címszereplő, Oscar Isaac (Viktor Frankenstein) minden pillanatban uralja a vásznat. Az őrület és a zsenialitás határán való táncolása minden túlzásával együtt is hiteles és zsigeri. A teremtés pillanatától a lelkiismeret-furdalásig terjedő útja a tudományos gőg és az emberi esendőség apoteózise. Isaacban minden tekintetében ott lüktet a megszállottság és a rettegés. Jacob Elordi, a Teremtmény szerepében méltó partnere a klasszikus karakternek. Míg a smink és a fizikai megjelenés adja a rémisztő külsőt és egyben az elesettség érzését is, Elordi játéka képes arra, hogy a lényt plusz mélységgel ruházza fel. A sebezhetőség, a megértés utáni vágy és a lassú, megkeseredett bosszúvágy bemutatása kiemelkedő. Ő valóban nem egy puszta szörnyeteg, hanem egy torzszülött gyermek, akit a világ nem ért, fél tőle és emiatt próbálják elpusztítani. A mellékszereplők közül Christoph Waltz Henrich Hanlanderként természetesen ismét bizonyítja, hogy a maximumot is képes kihozni egy látszólag kisebb szerepből. A tudóst támogató mecénásként egyszerre megnyerő és fenyegető, megtestesítve a teremtő kapzsiságának pénzügyi hátterét. A film igazi érzelmi kincse azonban kétségkívül korunk horror királynőjének Mia Gothnak finom játéka Elizabethként. Minden képernyőn töltött pillanatában a karakter finomságával, nőiességével, és ami a legfontosabb, a Teremtmény felé irányuló anyai energiáival emelkedik ki. Ő az, aki talán a leginkább érti a Teremtmény tragédiáját, és az egyetlen, akinek tekintetében nem a szörnyet, hanem a másik embert látja. Elizabeth nem csak a menyasszonyi, passzív figura, hanem egy érzelmi horgony, a józan ész és az empátia képviselője a megszállott férfiak világában. A kisebb, de annál fontosabb szerepekben is briliáns a felhozatal: Charles Dance (Leopold) méltóságteljes megjelenése, David Bradley (a vak férfi) megindító empátiája, és főként a hajóskapitányt alakító Lars Mikkelsen szikár, ám emberiességet hordozó játéka teszi teljessé a karaktergalériát, akik mindannyian hozzájárulnak a Teremtmény tragikus odüsszeiájához.
Ezzel az érzelmi mélységgel és gazdag gótikus látványvilággal a Netflix premierje egy igazi lélekrajz, egy kritikai vizsgálat a teremtés etikájáról, az elfogadás szükségességéről, és arról, hogy vajon megérdemeljük-e a feltámadást, ha ezt egyszer a tudomány a kezünkbe adja?! Del Toro víziója újra rákérdez: ha a Teremtő képes elfordulni a saját teremtményétől és viszolygással telve megtagadni, akkor ki a nagyobb bűnös? A kreatúra, aki gyilkossá lesz vagy a kreátor, aki miatt azzá vált? És mi, a nézők, képesek vagyunk-e meglátni a megnyomorított szívű embert a szörnyeteg maszkon túl?
10/10. Semmivel sem kevesebb.