Dead Gray: Bone Marrow
Pár éve megígértem magamnak, hogy sokkal több hazai muzsikát fogok hallgatni. Ismerős az az érzés, amikor megszületik az elhatározás, aztán a mindennapok darálója valahogy mégis elsodor, és ritkán sikerül ténylegesen elmerülni az itthoni felhozatalban? De aztán jön egy olyan album, mint a budapesti Dead Gray első nagylemeze, a Bone Marrow, ami pofonként emlékeztet arra mekkora, de mekkora kincsek rejtőznek a magyar underground mélyén. Úgy érzem a srácok valami olyan dologba tenyereltek bele, ami nemcsak itthon, de nemzetközi szinten is abszolút megkerülhetetlen lenne, ha megkapná a neki járó figyelmet. Nem fogom visszafogni magam, mert ritkán kap el ennyire egy friss megjelenés. A Bone Marrow-val a Dead Gray konkrétan telibe kapta a zenei ízlésem. Ott van benne minden, amiért élek-halok a muzsikában. Pontosan annyira groove metal, pont annyira grunge, pont annyira metal, pont annyira modern és pont annyira hozza azt a hamisítatlan, imádott 90-es évek végi, 2000-es évek eleji lüktetést, amitől azonnal libabőrös leszek. De félreértés ne essék, ez a muzsika nem múltba révedő nosztalgiázás, elképesztően friss, mai és releváns az egész. Ha nagyon plasztikusan és rajongói hévvel akarnám elmagyarázni valakinek, azt mondanám: ez a lemez olyan, mintha a Pantera és az Alice in Chains közös szerelemgyereke a Neck Sprainnel járt volna össze próbálni a pincébe. Súlyos, mocskos, de közben dallamos és végtelenül intelligens.
Szoktam túlzásokba esni, de itt most egyáltalán nem erről van szó. Ez az elmúlt sok-sok év egyik legjobban, legbitangabbul megszólaló magyar lemeze és pont. Nem steril, agyon tiggerelt, patikamérlegen kimért és lélektelen, hanem pont olyan, amilyennek egy igazi rock/metal lemeznek szólnia kell, élő, lélegző és mocskos. A pusztazámori Öreg Tölgy kastély termeiben rögzített hangszeres részek, Lee Olivér Kunyhó stúdiós énekfelvételei, valamint Schiszler Soma zseniális produceri munkája nemzetközi viszonylatban is a top-tier kategóriába emeli a produkciót. A hangszeres és vokális mesterkurzus mellett szintén képtelenség szó nélkül elmenni. Kezdjük rögtön a motorvonattal, a ritmusszekció ugyanis olyan elementáris erőt szabadít fel, ami letépi a fejed. Bánfalvi Sanyit én személy szerint az ország egyik legjobb ütősének tartom, és amit itt leművel az is párját ritkítja. Aki ismeri a munkásságát akár Ákos zenekarából, akár a legendás Neck Sprain dobosaként, az pontosan tudja, mekkora energiák mozdulnak meg, ha ő beül a cucc mögé. Olyan pusztító groove-okat és könyörtelen dinamikát hoz, ami az egész album lüktető szíve. Ehhez a masszív hengerléshez pedig kell egy tökéletes partner is, Áldott Andris (azóta ezen a poszton tagváltás történt, Nacsai Zsolt az új basszusgitáros) basszusa olyan vastagon, gyilkosan morog a háttérben, hogy a fal adja a másikat. Andris játéka nemcsak kíséri a témákat, de Sanyival karöltve olyan betonbiztos, kikezdhetetlen alapot pakolnak a dalok alá, amire aztán Sipos András ráépítheti a maga boszorkánykonyháját. András gitármunkája előtt egyszerűen meg kell emelni a kalapot. A riffek elképesztő változatossággal és elemi erővel dörrennek meg, itt nincs finomkodás vagy üresjárat, tiszta súly, súly és súly minden egyes taktusban. És a szólók! Valami egészen zseniális, ahogy megidézik Dimebag Darrell utánozhatatlanul laza, dögös, modern, mégis technikás stílusát, teszi ezt egy teljesen egyedi, sajátos hangvételben. (Több szólót a népnek!) Erre a zenei alapra pedig László Gergely éneke teszi fel a koronát. A srác torka egy igazi fegyver! A szárnyaló, dallamos, azonnal az agyadba égő refrénektől kezdve a legnyersebb, mélyebbről jövő horzsoló rekesztésekig mindent olyan magabiztossággal és tökéletességgel hoz, hogy az ember tátott szájjal hallgatja. Ultra fogós énektémák ezek, amik az első hallgatás után napokig veled maradnak.
A lemez ráadásul egy hihetetlenül tudatosan felépített szövegcentrikus utazás a belső feszültségek elengedéséről és annak nehézségeiről. Már a nyitó The Reckoning azonnal torkon ragad. Az újkori Alice in Chains legjobb dalait idéző, ragadós, nyúlós énektémáival és savasan maró riffjeivel operál, majd a dal második felében átvált egy olyan eszeveszett, gőzmozdony-szerű zakatolásba, ami maga a fülgyönyör. Ebből a sűrű sötétségből evezünk át az Abyss világába, ami Phil Anselmo másik legendás bandáját, a Down-t hozza képbe azzal a tipikus, délies, málházós kezdéssel. De a fiúk nem lennének önmaguk, ha nem csavarnának ezen is egyet a vége felé egy egészen elképesztő, láncfűrészszerű témával. A kimértebb, szinte fojtogató tempó tovább hömpölyög az Into The Hollow-ban, ahol újra hangsúlyosan visszatér a Chains világa, méghozzá a kultikus „kutyás” lemez mázsás súlyával és sötét, rideg tereivel. Ezután a The Nihilist érkezik, ami egy óriási refrénnel megtámogatott középtempós riffzuhatag, tökéletesen megmutatva a zenekarra jellemző építkező vokálokat. Talán a lemez legfelszabadultabb tétele az Elliptic, amely gyönyörű melódiákkal kényezteti a hallgatót, de a srácok itt sem tudják vagy inkább nem akarják elengedni a zúzást, úgyhogy a háttérben töüvábbra is betonkemény golyókkal gurigáznak. Az ezt követő Echoes egyszerűen mindent elhoz, amit a stílus nagyjaiban valaha imádni lehetett, ráadásul egy olyan elképesztő ívű, katartikus refrénnel koronázzák meg az egészet, ami szó szerint kirántja az embert a mélyből. A dinamika a Tension képében kap újabb gellert, ez egy jóval szélvészebb, feszültebb darab, tele váratlan tempóváltásokkal és zaklatott energiákkal. Ebből a száguldásból zuhanunk bele a Granite világába, amely szinte már a doom metal műfajába hajló, vonszolós, nehéz riffekkel operál, zeneileg is megfestve a gránit szürkeségét és súlyát. Végül a korongot záró címadó, instrumentális Bone Marrow egy végtelenül atmoszférikus, ambientes elemekkel átszőtt, zseniális hangulatú nóta, ami méltó lezárása a lemeznek.
A Bone Marrow nem egy könnyed rocksláger-gyűjtemény, és nem is olcsó menekülési útvonal a valóság elől. Ez egy kőkemény dalcsokor ahhoz a pillanathoz, amikor lehámozol magadról minden elvárást, külső és belső feszültséget. László Gergely zseniális éneke, Sipos Andris mocskos gitármunkája, Áldott Andris masszív basszusa és Bánfalvi Sanyi pusztító dobjátéka olyan terápiás élményt nyújt, ami után nem lehet csak úgy felkelni a fotelból. Kalapom le a srácok előtt, ez egy nemzetközi szintű mestermű lett. Hallgassátok, mert ez a lemez csontvelőig hatol!
10/10
facebook.com/deadgraybandofficial
deadgray.bandcamp.com/album/dead-gray