Vannak azok a koncertek, amik pontosan azt adják, mint amit az előzetes promo szövegben ígérnek. Ilyen volt az As Karma Brings, az Omega Diatribe és a Watch My Dying péntek esti koncertje a Barba Negrában. Nevezetesen: „Az este, amikor nincs kegyelem.”
19.20-kor Tari Bálint énekes egy olyan brutális hörgéssel indította az As Karma Brings buliját, hogy egy darabig kerestem az államat a földön. A színpad előtt összeverődött koncertlátogatóknak is bejött a dolog, mert onnantól kezdve kifejezetten buzdították a salgótarjáni ötöst, hogy zúzzanak tovább. És ők nem hagytak senkit cserben – kevés átvezető szöveggel, annál több pusztító breakdownnal kenyereztek le mindenkit.
Különösen tetszett hogy Bálint mennyire beleélte magát az előadásba, tényleg átadta magát a zenének, szinte átszellemült. Mellette Mihalik Dávid és Sándor Henrik gitárosok olyan brutális témákat hoznak, ami bármilyen jóérzésű metalost minimum pogóra késztet, de mit sem érne az egész, ha a ritmusszekció nem tolna ilyen alapokat. Abban a 40 percben, amit kaptak, tisztán látszódott a 13 év rutin, ami mögöttük áll, így lényegében kisujjból kirázták az előzenekari feladatokat.
Fél órával később kialudtak a fények és egy vészjósló hangulatú intro alatt a színpadra osont Gubicza Peti, hogy elfoglalja helyét a dobcucc mögött. Közben megérkezett a két alapítótag is, majd egy kerekesszékben feltolták a színpadra Milánt is, feltéve a koronát a promozással megkezdett bohóckodásra.
Természetesen nem kellett sokat várni arra hogy talpra ugorjon és újra láthassuk megszokott energikus előadásmódját. Ahogy a kezdő Stench of Demise berobbant, úgy pattant ő is a közönség arcába, mindenkit megmozdulásra buzdítva, és nem kellett kétszer mondania. Egyértelműen egyik legnépszerűbb slágerükről van szó, ezt mutatta a szinte azonnal beinduló tánc és headbang a nézőtéren. Annak ellenére hogy egy gitárossal kevesebben vannak a bandában, a Blue Stage-et is rendesen belakták, ráadásul szerintem a hangzás is letisztultabb, nem annyira sűrű. Élvezhettük is ezt a megszólalást még egy órán keresztül, jöttek a slágerek egymás után (Mindreader, Deviant, Parallel), a hangulat pedig csak fokozódott: az éneklés egyre hangosabb lett, a circle pit egyre nagyobb.
Aztán bedobták legújabb szerzeményüket, amit mi hallhattunk legelőször, és nem okozott csalódást, ráadásul az utána jövő My Sphere-rel megfejelve hihetetlen energiákat szabadított fel. Gyorsan elrepült az 1 óra, rájátszásként megkaptuk a Trinity albumos Replace Your Fear-t, majd elköszöntek hogy átadják helyüket a Watch My Dyingnak.
A WMD-nak, akik nem sietik el a dolgokat, legutóbbi albumuk, az Egyenes kerülő egy 15 éves „kihagyás” első albuma volt (még a legutóbbi EP, a 4.2 is 8 évvel előtte jelent meg). Ilyet azok a zenekarok csinálnak, akik nem akarnak kényszeresen csinálni valamit, nem beszélnek, ha nincs mondanivalójuk.
Valahogy ez a hozzáállás lengte körbe a Barba Negrás fellépésüket is. Jöttek, és szívvel-lélekkel előadták a zenéjüket, ami egyértelműen sokat jelent nem csak nekik, de a közönségnek is, de nem játszották túl, nem akartak bizonyítani semmit, ugyanis nincs rá szükség. A zene és a mondanivaló élvezetéről szólt ez az egy óra, a kezdő Nicht vor dem Kind indusztriális zúzásától kezdve a Fényérzékeny album klasszikusain át (Elsőbbségi, Fényérzékeny, Ohm, 50 Hz) a két évvel ezelőtti brutálisan erős dalcsokorig (Napköszörű, Fedetlen lépés, Minden rendben, Zuhogó testek).
Úgy éreztem minden hangnak, minden mozdulatnak jelentősége van, ugyanúgy a zúzás közben, mint ahogy az MI segítségével megszólaltatott átvezető szövegeknél is. Veres Gábor hangja pont annyira érzelmes a dallamos részeknél és annyira brutális az extrém pillanatokban, amennyire kell, a mellette álló zenészek pedig tökéletesen adják vissza ezeket a hangulatokat, csak ők hangszereiket használják erre.
Ilyen hangulatot és tökéletes zenei egységet csak azok tudnak színpadra varázsolni, akik ennyi idő után is szívből zenélnek.
