A valaha szebb napokat látott, és kissé hányattatott sorsú chicagoi The Smashing Pumpkins (jó)pár éve újra aktivizálta magát. Ennek idei lenyomata az, hogy szép csendben meg is jelent az új lemezük augusztus elején, amit már csak azért is érdemes górcső alá venni, mert mindig érdekes egy több évtizedes pályafutás esetén, hogy mennyire tud releváns maradni egy zenekar magához képest és a korszellemhez igazodva.
A lemezhez fontos háttérinfó, hogy újra együtt dolgozik a The Smashing Pumpkins alapító triója, Billy Corgan, James Iha és Jimmy Chamberlin: ez alapvetően másfelé tereli a lemez zeneiségét. Lássuk be, az elmúlt majdnem két évtizedben csak Billy Corgan és a köré gyűlt session zenészek alkották a bandát. Volt aktivitás, voltak dalok és lemezek, de a végeredmény ezekben a változó felállásokban mindig hullámzó és megosztó volt.
A The Smashing Pumpkins az Aghori Mhori Mei lemezzel oldotta meg azt, ami már nagyon rég esedékes volt esetükben: egy igazi , a zenekar fénykorához méltó dalcsokor került az asztalra.
Ha rövid lemezkritikát akarnék írni, azt írnám, hogy hosszú idő óta ez az a lemez, amit örömmel, és görcsölés nélkül végig tudtam hallgatni – ez a korábbi években nem volt jellemző, pedig amúgy tényleg tisztességgel próbálkoztam.
A zenekar hangzását mindig meghatározta egyfajta kísérletezés, de az alap az melankolikus hangulatú alternatív gitárzene volt. A mostani anyagnál a banda végre visszatért ahhoz, ami a sajátjuk: nincsenek túltolt szintik, poposabb hangzás, vagy öncélú kísérletezés. Ez alapvetően egy gitárlemez, ami a The Smashing Pumpkins alapvetéseit mutatja be – azt, amiért a rajongók annak idején megszerették őket. A hangzás tekintetében érdemes megjegyezni, hogy karcolnak a hathúrosok, arányosan szól minden, de van benne egy friss íz: ez nem egy ’90-es években szocializálódott zenekar ön-tribütje, hanem a sounddesign esetében egyértelmű, hogy napjainkban készültek a felvételek.
Melankolikus, borult, néhol pszichedelikus, néhol pedig zúzós. Van benne művészi érték, és mondanivaló, de ugyanakkor élvezhető egy földi halandó számára is – ez az analógia pedig különösen érdekes abból a szempontból, hogy a lemezborító is csillagászati vonatkozású, de a lemez címe is egy hindu és japán kifejezésekből összerakott spirituális, messzeségre utaló kifejezés.
Ha további babonákat akarunk belemagyarázni az anyagba, akkor elővehetjük a szerencsétlen tizenhármas számot, ami alapvetően balszerencsés.
Billy Corbanék azonban meghazudtolják magukat, és szerencsét kovácsolnak ebből is: meggyőződésem, hogy ez egy igazán erős visszatérő lemez az esetükben, ami hosszú évek (évtizedek) hányattatásaiból hozza vissza a zenekart oda, ahová tartoznak.
A The Smashing Pumpkins mindig úgy volt elkönyvelve, mint a leginkább seattlei zenekar a keleti oldalról. A grunge húzása, keserűsége, és fojtott dühe ott van, Corban sem énekesként, sem dalszerzőként nem tud megöregedni – és így közel a 60. életévéhez, ez meglepően jól áll neki.
A post-grunge kifejezés valamikor a 2000-es évek fordulóján jelent meg a zenei szaksajtóban, és kicsit talán el is inflálta a szakma ezt a kifejezést: azonban, ha van értelme elővenni ezt a szóösszetételt, akkor az ez a pillanat.
10 dal, 45 perc időtartamban a széttört tökön visszacsúszhatnak a ’90-es évek közepére azok, akik szeretnének egy kicsit szomorkás hangulatban nosztalgiázni.