A péntek esti szigethalmi AWS nem egy hirtelen ötlettől vezérelt nyári kaland volt. A miskolci Helynekem koncert óta tudom, hogy újra látni akarom őket. Azóta figyeltem a koncertdátumokat, kerestem azt a helyszínt és azt az estét, ahol ismét átélhetem mindazt, amit ott éreztem. Mert vannak koncertek, amelyek véget érnek, amikor elhalkul a zene és elsötétülnek a fények, és vannak olyanok, amit újra és újra át kell élni. Az áprilisi koncert után minden idegszálammal meg akartam osztani az élményt, de nem voltak meg a szavak, amik le tudták volna írni. Ott abban a kicsike, emberekkel telezsúfolt klubban azt éreztem, hogy mindenki egyszerre veszi a levegőt és a zenekar együtt lélegzik, együtt mozdul a közönséggel. Ott jött szembe az érzés, hogy ez több volt egy koncertnél.
Így aztán jött Szigethalom Placc, AWS! Este kilenckor még perzselő hőség. Ilyenkor az ember azt gondolja, hogy minimális energiabefektetéssel és szolid metálvillázással elvegetál valahol, ahol kap levegőt, aztán elkezdődött a koncert. A Sorsforgató első két sorainál ez az elmélet már fejben megdőlt, aztán amikor Stefán Tamás torkaszakadtából üvölti, hogy „SHUT UP!” akkor azért nem nagyon lehet megállni, hogy ne ugorj vele, és onnantól nincs megállás.
A zenekar olyan elementális erővel tolta végig a koncertet és adta át az érzést, hogy a közönség sem pihent egy pillanatra sem. Van néhány kedvenc AWS dal, amit nagyon szeretek, az egyik ezek közül a Fekete részem. Egyszerűen ahányszor meghallom mindig betalál. Élőben pedig még sokkal erősebb az érzés. Ez az a pont amikor kiüvöltheted magadból az összes fekete részed, mert ugye azért valljuk be, mindenkinek van ilyen. Egy ismerősöm egyszer azt mondta, a sikeres nóták mindig azok, amiben az ember magára ismer és mégis mindenkinek mást jelentenek.
Aztán amikor már mindenki levegő után kapkod, jöhet egy kis guggolásból felugrás és folytatódik a pörgés, Köddé válsz, Takard el, Fények nélkül.
Majd elérkezik a pillanat, egy levegővétel, de ez nem a pihenés pillanata, hanem az, amikor akaratlanul is mindenki keres egy csillagot az égen, amikor mindenki érzi mi következik és valaki belekiabál a csendbe, „Örs egy csoda!”, majd a zenekar és az összes ott lévő ember együtt kiabálja, „Örs egy csoda!” A Lelket vennék önmagában is egy olyan dal, ami mélyen legbelül érint meg és szorítja össze a szívedet, de amikor a közönség a zenekarral együtt énekli az tényleg egy csoda. Minden alkalommal ráz a hideg és összeszorul a torkom. Talán szentimentálisan hangzik, de ilyenkor az ember elhiszi, hogy Örs valóban ott van. Ott van az emberekben, akik felemelik a kezüket, hogy csillagot varázsoljanak a telefonjukkal, ott van a zenekar minden rezdülésében és ott van minden hangban, minden mozdulatban. Az AWS pedig tökéletesen meg tudja erősíteni ezt az érzést.
Ha valaki azt gondolná, hogy egy ilyen rész után leül a hangulat, az óriásit téved, mert pörgés folytatódik, bár nem egyszerű megtalálni ezután a ritmust, de stílusosan; Innen szép nyerni! Nos, ha itt még nem indult be a pogó, akkor azért Tomi bíztatja kicsit a népet a körforgásra. Talán Miskolcon kicsit mozgékonyabb volt a közönség e téren, bár hozzáteszem nem is volt ilyen hőség. A Hol voltál? pont az a dal, ami, ha átérzed gyomorszájon vág – vannak dalok, amiket nem lehet nem átélni, nem lehet nem ordítva énekelni, még ha ennél a pontnál már nincs is igazán hangod, már rég berekedtél, de felnézel a színpadra és látod azt az erőt, azt a lendületet, azt az energiát, ami árad belőlük és tudod, hogy mindez hetekre feltölt. Aztán jöhet a Hajnali járat, ami általában olyan dallamtapadással jár, hogy ha egy reggel meghallod, egészen biztos nem szabadulsz tőle egész nap, de nem is kell. A koncerten is hatalmas ereje van, ez vitathatatlan, és itt már érzem, hogy hazáig ez megy majd a fejemben, és még azon is túl. Ráadásként a Fuss megállíthatatlanul beindította a körbe-körbe futó embereket, ami a koncert lendületét megtartva már finoman búcsúzik és a Viszlát nyár végleg lezárja az estét. Nem számít, hányszor hallottad, amikor élőben megszólal, egyszerűen magával ragad.
Az AWS idén húszéves – és bár két évtizedbe rengeteg minden belefér, a sors mindent átírhat, de az ő történetükben egy valami biztosan nem változott: a tűz, a szenvedély és az energia, ami ott van a zenekar minden tagjában.
A Placcról kifelé baktatva még szólt a fejemben a Hajnali járat, aztán ahogy elfordítottam a slusszkulcsot be is kapcsoltam, mert ilyenkor még nem akarod elengedni az estét, még kapaszkodsz a legjobb részekbe a hazafelé úton.
Ismét szembesültem azzal, hogy az AWS-koncertek valójában nem akkor érnek véget, amikor elhalkul a zene és elsötétülnek a fények.
Köszi a képeket @nagyi.photography