Elképesztő ez az idei nyár koncertek szempontjából; tényleg egymást érik a jobbnál jobb, sőt váratlanabbnál váratlanabb bulik. Ilyen volt a King 810 düreres katarzisa, az A Perfect Circle lélegzetelállító szeánsza a Parkban, és természetesen a Palaye Royale maximumra tekert bulija ugyanitt. Ami még közös ezekben a koncertekben, hogy mindegyikre úgy mentem el: vajon elegen leszünk? Nem lesz ez egy hangulattalan égés? Végül mindegyik koncert „fuck me” élmény volt, és minden félelmem alaptalannak bizonyult.
Ebbe a mintába illeszkedik a Sex Pistols, illetve a fent említett Frank Carter-koncertje a Parkban, ahol komolyan meg sem mertem tippelni, vajon hányan leszünk. Hiszen adott egy — kétségkívül legendás — zenekar, amelynek egy darab albuma van, és nem is a pusztítóan irritáló, ám mégis sokak által kedvelt Johnny Rottennel érkeznek, hanem a hardcore punk megtestesülésével, Frank Carterrel, aki konkrétan emiatt a projekt miatt jegelte a saját magáról elnevezett csodát, amit Frank Carter and the Rattlesnakesnek hívnak. Nem szeretnék kitérni Frank munkásságára; szerintem erről egy külön cikket fogok írni, hiszen annyira jelentős az az életmű, amit ez az alig 40 éves, vörös hajú zseni eddig letett az asztalra. A lényeg az, hogy hiába nem voltam soha Sex Pistols-rajongó, tudtam: ott a helyem, ezt a koncertet látnom kell.
A buli előtt egy héttel már elkezdtek gyülekezni a viharfellegek, ugyanis a jegyeket négy napig 50% kedvezménnyel árulták, ami, mint tudjuk, sosem annak a jele, hogy ki kell tenni a „megtelt” táblát. Vegyes érzelmekkel indultam el így a Parkba, félve attól, hogy a tavalyi Biffy Clyro-koncert ismétlődik meg, ahol szívszorítóan kevesen voltunk, és hiába tettek meg mindent a srácok a műsoros élményért, nem tudta feledtetni azt, hogy milyen kevesen kíváncsiak itthon egy olyan zenekarra, amely máshol fesztiválok headlinere.
Megérkezésemkor már a The Damned játszott, amelynek sajnos nem ismerem a munkásságát, de nagyon korrekten és jól nyomták azt a tipikus brit proto-punkot, aminek a Pistols volt az egyik pionírja. A „tömeg” látványa pedig sajnos azonnal visszahozta a tavalyi Biffy-élményt: kényelmesen besétáltunk a második sorba úgy, hogy még ott is szellősen álltunk. A The Damned tényleg megtett mindent, és még egy kis circle pitet is csináltak; jól játszottak, az énekes pedig, ahogy meglátta, hogy valaki vizet kér a biztonsági őrtől, rohant, és nyújtotta a saját vizét. Elképesztően kedves és emberi gesztus volt; mindig eszembe fog jutni ez a pillanat, ha a The Damnedre gondolok.
Egy rövid, durván félórás átszerelés után aztán megérkezett a Sex Pistols, és Frank Carter brutális karizmája az első perctől uralta a pillanatot. Sorban jöttek a Never Mind the Bollocks dalai, Frank pedig már a harmadik dalnál lejött az emberek közé, hogy — addigra már szerencsére szép számban összegyűlt rajongóknak köszönhetően — a circle pit közepén énekeljen. Ez az a megfoghatatlan dolog, az a brutális punk-hitelesség, amit nem lehet tanulni; tényleg Angliába kell születni.
A közönség imádta, ahogy Frank és az öregek (a három eredeti Pistols-tag) minden pillanatát élvezték a koncertnek, és tényleg sütött róluk az a fajta örömzenélés, amit megjátszani sem lehet. Nehéz is kiemelni csúcspontokat, hiszen a harmadik számtól már egy punkünnep volt a buli, ahol tényleg a közönség együtt lélegzett a csapattal. Sokan legyintettek a koncert hírére, hogy „hakni” meg „karaoke”, de ők bánhatják, mert valami olyat hagytak ki, ami egyszerre egy történelmi album ünnepe és a múlt találkozása a jelennel, a lehető legjobb formában.
Sokszor persze megmosolyogtató volt, ahogy a három, igazi angol úrrá idősödött tag között Frank rohangált, és olyan átéléssel üvöltött, mint a Gallows fénykorában, amikor lement a circle pitbe verekedni, mert látta, hogy egy lányt fogdosnak; majd véres fejjel, vérző orral visszament énekelni, miután lerendezte a két srácot, és folytatta a bulit, mintha mi sem történt volna. Na, ezt a vibe-ot őrizte meg Frank: ez a hitelesség és kiszámíthatatlanság áradt belőle most is, megspékelve gyermeki örömmel, hogy itt játszhat egy ekkora legenda, mint a Sex Pistols élén.
A kicsit több mint egyórás bulin lement a teljes album (sajnos a Submission kivételével), és három feldolgozás is, úgyhogy senkiben sem maradt hiányérzet a végén. Olyan jó, hogy van Sex Pistols; annyira méltó volt az egész koncert a csapat örökségéhez, és — ez már az ábrándozás kategóriája — én boldog lennék, ha ebben a konstellációban 1–2 új dalt is írnának. Aztán Frank szépen menjen vissza a Rattlesnakesbe, induljon turnézni velük, hogy újra énekelhessem teli torokból, hogy „I’m a punk rock renegade, a tattooed motherfucker, drippin’ lost for a decade, and you are my punk rock queen, champagne bleach-blond laserbeam.”
Tudom, hogy ez egy Sex Pistols-koncertbeszámoló, de nincs még egy olyan kurvajó csapat, mint a Frank Carter and the Rattlesnakes. God save the Queen meg minden; ez az egyik csúcspontja volt a nyárnak.
Hardcore punk forever.
A fotókért pedig örök hála Ákosnak!