Valahol egészen szürreális és szinte példátlan az a fordulat, ami Marilyn Manson, az egykori Antikrisztus-szupersztár karrierjében következett be két éve, amikor kijött az első dal a One Assassination Under God – Part 1 lemezről, és egyszerre tudatosult mindenkiben: az a szomorú, sokszor már inkább szánalmat keltő, közel húszéves bolyongás véget ért, és végre újra nem szégyenkezve kell várni egy új albumot tőle. A lemez végül be is váltotta a reményeket; tényleg messze a legjobb album lett a The Golden Age of Grotesque óta, és valahogy Manson is újjászületett: rendbe hozta magát, és végre a koncertekről is azok a hírek kezdtek szállingózni, hogy egyáltalán nem az a kellemetlen és zavarba ejtően szomorú élmény, mint a főhős legutóbbi budapesti koncertje 2017-ben.
Talán itt kezdődött el bennem is az a rehabilitáció, aminek köszönhetően kamaszkori példaképem szépen lassan újra bekerült a lejátszott előadók közé, és a 2024-es lemez teljesen organikusan egy gyakran hallgatott és szeretett albummá vált, amit nem kellett sem mentegetnem azzal, hogy „amúgy nem olyan rossz”, sem szomorúan, egy-két hallgatás után a Manson-művek utóbbi húsz évének szemétdombjára hajítanom. A budapesti koncert híre ezen előzmények ellenére sem hozott annyira lázba, ám amikor kijött az One Assassination Under God – Chapter 2. első dala, az „Exit Wound”, tudtam: ott a helyem.
Pár hét Ticketswapos vadászat (a buli ugyanis már hónapokkal ezelőtt sold out volt) után, három nappal a buli előtt sikerült jegyet szerezni, és szerdán már boldogan indultam a Park irányába, hogy pár órán belül én is megbizonyosodjak arról: tényleg igaz minden, Manson pedig konkrétan jobb formában van, mint az elmúlt években kb. bármikor a kilencvenes évek óta. Az előzenekar szerepét betöltő VOWWS zenéje azonban úgy ment el mellettem, mintha nem is történt volna semmi a színpadon; pedig nagyon élem ezt a posztpunk világot, amit megidéztek, csak valahogy a lényeg hiányzott: a jó dalok. Ugyanis hiába működött a zenéjük bizonyos részleteiben, ha nem állt össze egy koherens egésszé, és inkább egymás mellé dobált ötleteknek tűntek, mint valódi daloknak. Ami igazán meglepett, hogy nem is új zenekar: az első lemezük tizenegy éve jött ki, szóval lehet, hogy ennél jobb dalaik már nem lesznek. Nem is azt mondanám, hogy csalódás volt, mert nem vártam tőlük semmit; inkább meglepődtem azon, mennyire nem talál be nálam semmilyen formában, annak ellenére, hogy nagyon fogékony vagyok arra a stílusra, amit képviselnek.
A VOWWS után egy függönnyel takarták el a színpadot, majd az átszerelést követően felhangzott a Bauhaus legnagyobb klasszikusa, a „Bela Lugosi’s Dead” (atyaiisten, mekkora dal!). Ennél jobb intrót nem is választhattak volna; a feszültséget pedig tényleg pattanásig fokozva, közel kilenc perc után lehullott a függöny, és a „Nod If You Understand”-del elindult a legjobb Manson-koncert, amit valaha láttam.
Az, hogy tényleg csúcsformát mutatott mind a főhős, mind megújult zenekara — a visszatérő Tim Skölddel —, talán nem is fedi elég jól, mennyire a helyén volt minden ezen a bulin. Tényleg lélegzetvételnyi pihenőt sem hagyva jöttek egymás után a klasszikus bangerek, mint a „Disposable Teens”, a „Great Big White World” vagy a — szerintem a koncert abszolút csúcspontját jelentő — „The Nobodies”. Nagyon összeállt minden erre az estére; a közönség teljesen együtt lélegzett minden dallal, és hiába a kicsit megúszósra vett setlist (ami kb. zárójelbe tette teljesen az elmúlt húsz év albumait), egyszerűen működött a kémia és az a megfoghatatlan varázslat, az a tényleg páratlan karizma, ami úgy tűnt, végleg elveszett, de valami csodának köszönhetően visszatért, és vele együtt az egész „Manson-élmény” is, amiért úgy lehetett régen rajongani, és ami még a sokszor kellemetlen pillanatokat is feledtette.
Elképesztően jól felépített látvánnyal támogatták meg a dalokat, sokszor olyan hatásos fényekkel, hogy elakadt a lélegzetem is, és teljesen magával rántott abba az univerzumba, amit a húszas éveim elején éreztem utoljára. Az, hogy mindig jó zenészekkel veszi körül magát Manson, közhely, de most valahogy még ezt is kiemelkedőnek éreztem: Piggy D-vel és a Black Light Burnsből ismert Nick Annis-szal, akik tényleg, annak ellenére, hogy örök mellékszerepre vannak kárhoztatva a főhős mellett, nagyon odatették magukat, és azt éreztem, hogy „igen, ez egy együttes”, nem pedig random topzenészek, akik most itt játszanak.
Azonban, hogy ne csak a pozitívumokról beszéljek, muszáj megemlítenem a megúszós setlist mellé a koncert viszonylagos rövidségét, ami az időhúzós pillanatoknak köszönhetően hiányérzetet hagyott bennem. Nem arról van szó, hogy plusz három–négy dal akkora vízválasztó lett volna, de valahogy mégis jobb érzéssel távoztam volna, ha kevesebb látványos közjátékot és több számot kaptam volna. Akár az előző lemezről, amiről kemény egy dal hangzott el, ahogy az új — igaz, megjelenés előtt álló — albumról is ugyanennyi. Persze értem én, hogy legtöbben a slágerek miatt jöttek, és talán nem is volt bennük hiányérzet azért, mert mondjuk nem volt „As Sick As the Secrets Within”, de én mégis örömmel vettem volna.
De nem szeretném károgással zárni ezt a koncertbeszámolót; inkább valahogy a helyén kezelve az egészet: Manson újra kurvajó, és hosszú-hosszú évek után adott egy nagyon jó koncertet itthon, amiről már sokan le is mondtunk. Várjuk vissza, lehetőleg ne nyolc év múlva, és ebben a formában.