A megjelenés óta többször is belefogtam, hogy írjak erről a lemezről, de aztán több okból kifolyólag is megakadt a folyamat. Az egyik ilyen, hogy mindig elgondolkodom rajta, mennyire van értelme itthon country lemezekről írni? Ezt ugye fejtegettem a Brian Kelley friss lemezéről írt kritikámban, amit meglepően sokan elolvastatok, ez pedig adott egy doppingot ahhoz, hogy igenis folytassam a country missziómat itthon. A másik pedig az, és ezt őszintén bevallom, nagyon nehéz objektívan állnom ehhez a lemezhez. (Ennek okairól kicsit később.) Ám bárhogy gondolkodtam, mindig ugyanoda lyukadtam ki: Vannak gondolataim ezekről a dalokról és szeretném megosztani őket veletek.
A Yellowstone csont nélkül a kedvenc sorozatom lett az elmúlt években, az pedig mindig is szimpatikus volt, hogy az egy főre eső country zenészek száma kettő benne. Eleve a Főnöknek, vagyis Kevin Costnernek is ott a Modern West, emellett pedig feltűnik a sorozatban a Whiskey Myers, rendszeres szereplő Ryan Bingham, Lainey Wilson, Shane Smith & the Saints, Zach Bryan, Kolton Moore, Jackson Dean, Red Shahan és akiket nem szúrtam ki. Eleve nem semmi névsor ez, és akkor mellé még bejön az is, hogy Luke Grimes is dalra fakadt, sőt, mi több, csinált egy lemezt is.
Na, és el is érkeztünk a szkepticizmusomhoz újra. Luke Grimes nekem tipikusan az a kategória színészként, aki korábban egyik filmben sem tudott annyira meggyőző lenni, hogy meg is jegyezzem. Pedig feltűnt A hét mesterlövész remakejében, az Amerikai Mesterlövészben, meg persze a „remekül” sikerült Árnyalat-trilógiában, mint Mr. Grey. Meh. És rájöttem: Nem vele volt a baj, szimplán nem volt még olyan szerepe, amit tényleg rá írtak volna. Erre jött a Yellowstone és Kayce szerepében olyannyira meggyőzött, hogy konkrétan a kedvencem lett a sorozatban (Rip és John Dutton mellett, ofkorz.) Aztán amikor a sorozatban feltűnt egy dalának, a No Horse To Ride-nak a demo verziója, felkaptam a fejem, hogy hékás, ez mi? Hát, ez bizony Luke Grimes. És itt meg is érkeztünk a lemezhez.
A tavasszal megjelent, 13 tételes, saját magáról elnevezett album java része ilyen-olyan formában hallható volt már korábban, így az újdonság maximum annyi volt, hogy lehetett egyben hallgatni. Voltak persze új dalok is, viszont igyekszem a lehető legjobban egyben, egységes egészként vizsgálni az agyagot. Azért döntöttem így, mert ez a korong minden eklektikussága ellenére is egységes, kerek, egész képet ad és bebizonyítja, igenis van helye Luke Grimesnak a színpadokon és a stúdióban. Megvan az a bizonyos előadói karizma, ami legtöbb friss (country)sztárban nincsen, vagy csak alig-alig. Az egyetlen, ami esetleg kicsit árnyalhatja az összképet, hogy sok a ballada. A lemez bő fele lassabb eposzokból áll, tempós szerzemény nem is nagyon akad, pedig a Black Powder alapján simán jöhetnének ilyen tételek. Ami elsőre nem volt szimpatikus, az mostanra inkább előnyévé vált a lemeznek: Ez nem teljesen country lemez. Vannak klasszikusabb dalok, jelen van a kilencvenes évek és az ezredforduló countryja, de van itt egy jó adag americana és egy leheletnyi folkos beütés is. Ami viszont nincsen: Popos felhangok. Pedig ha valamire fogadni mertem volna előzetesen, akkor az az, hogy a Yellowstone adta népszerűséget egy popdallal és klippel próbálják majd kihasználni, de tévedtem. Erre pedig azt kell mondjam, szerencsére. Imádom a popcountryt, de ide nem ez kellett.
Egy ilyen lemez esetében, amibe valószínűleg belerakták a megfelelő mennyiségű pénzt, nem kezdem el ragozni, milyen királyul szól, mert totál felesleges. Azt viszont megjegyzem, hogy a lemezt nyitó Burn elsőre egyáltalán nem kapott el, mert pont az a melegvizes „háziasszonycountry”, ami nekem annyira nem adja, aztán azt vettem észre, hogy mégis dúdolom és jé, nem is rossz! Harmadik alkalommal már énekeltem a refrént és azt mondtam, oké Luke, lássuk, mit tudsz! Ahogy elkezdtek sorjázni a dalok, csak kapkodtam a fejem: a Playin’ On The Tracks iszonyat feeling, mondtam is magamban, ha ez a srác ilyet tud, akkor minek színészkedik? És itt jött el az ideje, hogy utánanézzek a lemez hátterének. Néhány kattintás és minden világossá vált. A hangzás és az összhatás nagyban köszönhető a producernek általában, abban a bizonyos székben pedig nem más ült most, mint Dave Cobb. Az úriember nyert már 9 Grammy-t, dolgozott olyanokkal, mint Chris Stapleton, Brandi Carlile, Slash, Rival Sons, The Oak Ridge Boys, Wheeler Walker Jr., a Europe, Zac Brown Band, Colter Wall, Whiskey Myers, Corb Lund, de benne volt a keze a Bradley Cooper – Lady Gaga féle Csillag születik filmzenében és a konkrétan hibátlan Take That lemezt is ő csinálta. Olyasmi kaliber, mint Andrew Watt, két fontos különbséggel: Sokkal organikusabb sounddal dolgozik szerecsére és nem vállal el minden szart. (Dolgoztak együtt amúgy a szép emlékű California Breed egyetlen lemezén, amikor Andy még „csak” egy gitáros volt.) Ezzel minden a helyére került és azonnal elkezdett a lemez teljesen máshogy beszélni hozzám úgymond. A társszerzők között pedig ott van Dave tesója, Brent Cobb is, aki egy másik korszakos country zseni, meg még elég sok B-C ligás név, akik valószínűleg életük dalát hozták ide. Emellett pedig igen fontos tény, hogy Luke szinte minden dalszöveget szerzőként, vagy minimum társszerzőként jegyez, gitározik és dobol a lemezen. Szóval igen, miután képbe hoztam magam úgy igazán, rájöttem, teljesen máshogy „kell” álljak ehhez a lemezhez és Mr. Grimeshoz, mint addig. Lényegesen több kreativitás és energia van ebben a lemezben, nem csak egy „használjuk ki, hogy népszerű vagyok a Yellowstone miatt” felütésű fércmunka.
Nem akarok dalonként elemezgetni, mert semmi értelme nincsen egyenként végigmenni mind a 13 tételen, azt azonban szeretném, ha a különösen jó számokról esne pár szó. A nyitó Burn egy tipikus americana sláger, a Playin’ On The Tracks-ben bőven vannak folkos elemek is, a Black Powder egy húzósabb darab, az Oh Ohio egy csodaszép ballada a szülőföldnek (Luke Ohio államban, Dayton városában született), a sorozatból már ismerős No Horse To Ride lemezverziója is zseni a maga visszafogottságával, a Wait For The Rain To Die Down egy kicsit alteres, de egyszerre Tom Pettys lüktetése nagyon érdekes hangulatot hoz, egy kiemelkedően jó refrénnel és a lemez legjobb szólójával. Az enyhe Nirvana vibe-al induló Ain’t Dead Yet számomra a lemez legjobb dala. A nyegle, orrhangos éneklést Luke nyakon önti egy olyan elképesztően jó szöveggel, hogy már első alkalommal azonnal instant kedvencem lett. Az a négy sor, hogy „You’re the wind in my sails, apple of my eye/Sweet in my heart, and the blue in my sky/When I get to Heaven and my lights go dim/When I meet my end, can we do it all again?” tökéletesen leírja, amit a szerelemről gondolok. A többi dallal sincsen baj, sőt, megkockáztatom, hogy nincsen olyan a lemezen, amit ne szeretnék, vagy esetleg elléptetnék, de ezek azok, amik tényleg veszettül működnek. Nagyon jó, hogy érezhető benne az „középfölde” feeling, hiszen azért Ohio hiába az USA északi része, azért még sincs annyira északon, mint mondjuk Montana és a mentalitás is más egy kicsit. Ez a kettősség remekül kijön a dalokon is, mert jelen van az északias, folkos, borultabb vonal és a kicsit déliesebb, countrys, merengősebb, „kalaposabb” vonulat is, de sosem billen a mérleg nyelve egyik irányba sem, ami az összképet tekintve nagyon komoly előny.
Azt nem állítom, hogy Luke Grimes első szólólemeze fenekestül felforgatja a zenei világot, de abban egészen biztos vagyok, ha a Yellowstone után nem vállalna több szerepet, hanem megmaradna a zenélésnél, ebből ugyanolyan tisztességes megélhetésre tenne szert. (De azért véletlenül se hagyja abba!) Ugyanakkor azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy a következő lemezeivel a nagy áttörés és aréna koncertek is összejönnek. Igaz, ahhoz egy kis megalkuvás jól jönne, kicsit kevésbé kellene tradiciónálisnak lennie és jobban rámenni a poposabb vonalra, ami talán elvinné a hitelességét is. Nem könnyű kérdés ez, de szerencsére ez a dilemma nem a mi vállunkat nyomja és nem nekünk kell majd meghoznunk ezt a döntést.
10/9. Jöhet a folytatás!
