Josh Homme sohasem volt az a fajta figura, aki a könnyebb utat választotta vagy akinek a könnyebb út jutott volna. Neki mindig a nehezebb, göröngyösebb ösvény volt a jussa, tele démonokkal, amik valószínűleg a legváratlanabb pillanatokban törtek rá. Viszont Ő úgy döntött, nem küzd ezekkel a lelki és testi szörnyekkel a hagyományos értelemben, hanem inkább zenébe fojtja őket, táncba hívja mindegyiket, a hatalmasra duzzadt QOTSA falkával együtt. Ebben a szellemben telt ez az este is.
Nos, a sors úgy hozta, hogy egy rendkívül frankó és élvezetes program miatt, ami egyébként teljesen megérte a „kihagyott” időt, kénytelen voltam lemaradni az előzenekarról. De a késői érkezés sem vehette el a kedvemet, hiszen végre élőben láthattam az egyik eddig kimaradt alap kedvencemet, a Queens of the Stone Age-t, ráadásul a gyönyörűen felújított Budapest Parkban. És persze az egyik utolsó igazi rocksztárt, Josh Homme-ot is, aki valószínűleg már rég megunta a róla szóló eposzi jelzőket, de hát mit tegyünk, ha ez az igazság? Hiszen valljuk be, az igazi lényege a QOTSA-nak mindig is Josh volt, teljesen függetlenül attól kik voltak éppen a tettestársai. Mikor 19:45 körül a tömeg kellős közepén megérkeztem, a hely már gyakorlatilag teljesen megtelt, mint egy karácsonyi bevásárlóközpont az utolsó pillanatban.
A jelenlegi felállás Homme, Troy Van Leeuwan, Michael Shuman, Dean Fertita és Jon Theodore, akik valószínűleg már a gondolatolvasás szintjén kommunikálnak, annyira összeszokott a banda. Első pillantásra kissé puritánnak tűnt a színpadkép, gondolom, a „kevesebb több” elvét követték, vagy épp spóroltak a ledfalon, hogy legyen még egy mixerük a backstage-ben, de amint a főhősök megjelentek, ez a benyomás teljesen eltűnt. Itt egyértelműen a muzsikáláson és az áradó zeneiségen volt a hangsúly, nem pedig a külsőségeken, amikről egyébként is rég kiderült, hogy csak a szórakoztatóipar illúziói. De őszintén? Kit érdekelnek a szemfényvesztések, ha a Queens egyszerűen lejátssza a csillagokat is az égről? Engem biztosan nem!
Na, de ami az igazi katarzist okozta, az maga Josh Homme, aki annyira klasszikus rocksztár, hogy azt már csak az utolsó „mamutok és dinoszauruszok” tudják csak felülmúlni. Ő sem mai kiskakas, de még mindig úgy csavarja a húrokat és a közönséget a kisujja köré, mintha tegnap lépett volna fel először. Aztán persze nem csak ő, az egész brancs Homme-tól függetlenül is, csupa markáns arc: Troy Van Leeuwan karizmatikus visszafogottsága, mint egy vámpírfilm főgonosza, Michael Shuman lendülete, aki a hófehér trikójában úgy nézett ki, mint a Taxisofőrből Matthew karaktere, Dean Fertita precíz játéka és Jon Theodore megállíthatatlan ritmusai mind-mind azt bizonyítják, hogy ezek az emberek nem egyszerűen zenészek, hanem vérbeli, a színpadra született jelenségek. Ettől függetlenül természetesen nem a pózolásról szólt a dolog, hanem arról a zsigeri, elementáris erőről és emellett a muzikalitásról, ami egy ilyen kaliberű zenekarból árad. A döbbenetesen jó hangzásról pedig ódákat zenghetnék! A dob sound… Nos, nem is tudom, hallottam-e valaha ehhez foghatót élőben. Tiszta, elementáris, és úgy ütött, mint egy atomerőműben edzett ütős mester, mondjuk ki, Jon Theodore ezzel a teljesítményével simán fellépett a kedvenc ütőseim közé, ami nem kis szó! Josh Homme pedig több, mint patentül énekelt, mintha egyenesen a stúdióból lépett volna a színpadra, csak éppen egy kis nyers éllel és őrülettel megfűszerezve. Emellett valami döbbenetesen jó hangulatban volt, esküszöm az égre, még párszor el is mosolyodott, ami az Ő esetében felér egy csodával, vagy legalábbis egy titkos örömünneppel! A magyar nagyérdemű publikumra a legtöbb esetben nem lehet panasz, de most különösen kitett magáért a közönség. Nem az a fajta „álljunk és nézzünk ki a fejünkből” attitűd jellemezte a Parkot, hanem egy zsigeri, mindent elsöprő flow. Például a Make It Wit Chu alatt az egész, majd teltházas helyszín egy emberként énekelte a dalt, ami olyan libabőrt okozott, hogy napokig érezni fogom a karomon. Igazi katarzis volt, egy tökéletes együttállás a zenekar és a rajongók között! A setlistről annyit, hogy bátor és elképesztően jól átgondolt számválasztásnak lehettünk fültanúi. Hat dal a zseniális …Like Clockwork-ről, ami valószínűleg már klasszikussá érett a rajongók szívében. Négy az új In Times New Roman-ról, ami élőben még inkább megmutatta, hogy a Queens még mindig képes frisset és relevánsat alkotni. És persze, ami nem hiányozhatott, az a négy track a magnum opusukról, a Songs for the Deaf-ről. Itt lehetne sorolni még a többit is, de a lényeg az, hogy az életmű mélységéből és sokszínűségéből táplálkoztak. Egyedül az fáj picit, hogy a Rated R teljesen kimaradt, de hát ez már csak ilyen, ha az embernek ekkora életműve van, mindig akad egy-két kedvenc, ami a repertoár áldozatává válik. De ez mit sem vont le abból, hogy egy zseniális, felejthetetlen koncertélménnyel gazdagodtunk!
A képek forrása: Live Nation Magyarország Facebook oldala fotós: Fractions of my POV