Megkezdődött az Úr 2024. éve, itt a Földön. Sosem látott mértékű frusztráció feszíti az embereket, virágzanak a konspirációs teoriák, aminek hatására már a vízcsapból is ömlenek a konteók. Persze, minden könnyebb, mint a saját életünket a megfelelő mederbe terelni, majd ott is tartani, de van egy jelenség, amit egyszerűen nem értek. Ez pedig nem más, mint a tipikusan rosszindulatú kommentek. Nem úgy rosszindulatú, hogy esetleg jó szokás szerint, „érted haragszom, nem ellened” módszerrel leír valamit az illető, hanem az, ami tipikusan sunyi, gennyes rosszindulattal áll bele páros lábbal akár még olyan emberekbe is, akikkel soha egyetlen mondatot nem beszélt és állítólag még szereti is őket. A feleségem mondott erre ma egy nagyon találó mondatot:
„Szerintem azt a kort éljük, amikor az egész internet kommentszekciója vállalhatatlan.”
Az a helyzet, hogy nem tudok mást tenni, csak mélységesen szégyellve magamat mások helyett is és bólogatni. Na, de hogy miért is születik ez a véleménycikk? Elmondom, bár nem röviden.
Tavaly már volt egy kiakadós videóm, ami az Azahriah koncert kapcsán kialakult kommentekre és hisztire reflektált és bizony sokaknak nem tetszett, hogy elég pikírt hangvételben mondtam el a véleményem a sok baromnak, aki akkor és ott fikázta Azit. Persze, annak a videónak a hangvételét itt-ott kicsit bánom már, de le nem venném azért. Nos, az eltelt bő fél évben sem lett jobb a helyzet, sőt. Azóta is voltak esetek, amikor már-már arra ragadtattam magam, hogy én is válaszoljak egy-egy kommentre, de ma volt a pont, amikor elszakadt a cérna. Megvannak az alapvető témák, amikre tudom, hogy ugrik az az egyébként sokkal kisebb csoport, mint amekkorának gondolnánk. Tankcsapda hír van? ELADTÁK MAGUKAT! Beatrice hír van? A FERÓ ELADTA MAGÁT, MÁR NEM SZERETEM! Például ami a legutóbbi zenekari tagcsere kapcsán megjelent cikkek alatt ment, elég keményen bicskanyitogató volt. Ákos hír van? Bele sem megyek inkább. Lovasi András nyilatkozott? Hajjajj, még rosszabb reakciók. Metallica? Lady Gaga? Pearl Jam? De konkrétan tényleg mindegy, kit említek, a lényeg ugyanaz. Jönnek a fizetett (legalábbis remélem, hogy nem ingyen ennyire rosszindulatú gennygombócok) trollok és gusztustalan módon leírják a vélt igazukat, aminek a legtöbbször az igazságtartalma a nullánál is kevesebb, vagy csak szimplán személyeskedni kezdenek, emberi méltóságukban akarnak megalázni olyanokat, akikért mások rajonganak, esetleg jön a csúfolódás. Most például egy Judas Priest klip megjelenésről született egy cikk a Shockmagazinra és az alatt jelentek meg olyan kommentek, amik felett egyszerűen képtelen vagyok átsiklani, de mondhatnám a legutóbbi Pearl Jam új lemezes hírt, vagy Kerry King készülő albuma kapcsán megjelent cikket is. Tudom, hogy én vagyok a hülye, hogy felkapom a cukrot ilyeneken, de képtelen vagyok nem kiventillálni magamból ezt most! Megpróbálok most csak ezen három cikk és egy másik eset kommentszekciója alapján egy látleletet adni arról a kórképről, amiről beszélek.
Az ide beillesztett kommentek szerintem önmagukért beszélnek és talán ha nem írnám le, mi is a bajom velük, akkor is egyértelmű lenne. Azon túl, hogy egy részük egész egyszerűen surmó, felmerül bennem a kérdés: valóban 70+-os emberek kinézetével kell élcelődni? Pláne ilyen módon? (Ez eleve is egy elkeserítő jelenség. Tisztelet helyett csak még inkább megnehezítik az idősek életét sokan.) Mindenki tisztában van vele, aki egy kicsit is képben van a Judas Priest történetével, hogy Rob bátran megtehetné, hogy éli a boldog nyugdíjas éveit az élettársával, de egész egyszerűen szereti a színpadot és szeret zenélni. Ahelyett, hogy tisztelnénk őt ezért és örülnénk, hogy nem mindenki szürkül bele a hétköznapokba, rögtön kezdjük el őt virtuálisan rugdosni? Nyilván a Metal Godnak (Igen, God, te f@sz és nem Good, Istenem… És még neked a bálványod? Aha, ja, persze. Ám érdekes, hogy most, Tóth Attila Pokolgépből való kiválása kapcsán meg tudtál úgy véleményt alkotni, mint egy értelmes, érett, felnőtt ember. Máskor miért nem megy?) ettől nem lesznek álmatlan éjszakái, de nekem megugrik a vérnyomásom, az biztos. És nem, nem a rajongásom miatt, hanem mert egész egyszerűen épeszű ember ilyet nem kommentel! Nem csak az a baj, hogy valaki beleáll egy legendába, mert hát persze, véleménye lehet mindenkinek, de az, hogy csak azért küldene el valakit emberünk nyugdíjba, mert szerinte nem színpadképes a KINÉZETE, az nettó baromság. Főleg, mert amennyire én tudom, nincsen erre arányszám, vagy bármi olyan skála, ami alapján ez meghatározható lenne. Nagyon érdekel, mi az a pont, ami egy laikus szerint már nem színpadképes kinézet? Ezek az emberek vajon így állnak a saját életükhöz is? Belenéz reggel a tükörbe és azt mondja: Á, már nem nézek ki munkaképesnek? Vagy mint Kerry King esetében, már olyan a fizimiska, hogy nem mehet el egy szülői értekezletre, vagy egy családi ebédre? Sőt, Kerry King nem térhet jobb belátásra a dalszövegei tekintetében sem. Kérem? Nem igazán értem ennek a gondolatnak sem a létjogosultságát. Tehát adott egy zenész, aki lehet, hogy korábban rajongtunk is, aki ráadásul minimum 20 éve így néz ki, de emberüknek csak most tűnik fel, ezért kérdőre vonja, mert SZERINTE így nem lehet részt venni a fent említett két eseményen? Na, de ha a család többi tagja is ilyen kinézettel rendelkezik, akkor az egész családnak a k…a anyját? Ha esetleg a tanárnőnek nem derogál, hogy Kerry King úgy néz ki, mint egy metal zenész, akkor neki is? Vagy, hogy van ez kérem? De most komolyan! Szét vet a kíváncsiság!
Oké, most kicsit túllépek azon, hogy háborgom és mondok egy aspektust, ahol egész egyszerűen nem védhető már ez a történet. Manapság az emberek jelentős része már nem vesz sem CD-t, sem más egyebet a kedvenc zenészeitől, vagy ha igen, akkor nem csak a támogatást látja benne, hanem úgy érzi, egyben magát a zenészt is megvásárolja. Nos, lehet, hogy megdöbbentő újdonságot mondok egyesek számára, de ez még egy koncertjegynél sincsen így, nemhogy egy CD, póló, vagy urambocsá egy streaming előfizetés esetében. Csodálkozom azon, hogy sokakban fel sem merül, egy-egy zenésztől, előadótól mennyit kapunk és hát ugye vissza nem igazán adunk semmit. Persze, nyilván nem kell, hiszen nem is elvárás, de talán ha már a mai modern világnak köszönhetően legálisan fillérekért tudjuk hallgatni a kedvenceinket, akkor annyit talán megtehetünk, hogy nem rúgunk beléjük lépten-nyomon. Hallottam olyan vélekedést, amire az előbb utaltam is, miszerint ezen a szinten már úgysem olvasnak kommenteket, ami nyilván nagyrészt igaz is, de szerintem ez nem ment fel senkit a viselkedése alól. Nagyon érdekelne ennek az egésznek a pszichológiája, a miértje? Tudom, van az a pont, amikor valaki, aki addig imádtunk, megbocsáthatatlant követ el. Láttunk ilyet nemrég Ian Watkins, a Lostprophets énekese esetében például. Viszont nem gondolom, hogy ha az a kötődés, és direkt nem rajongást írok, igazán őszinte, akkor kinézet, vagy egyszerű, akár politikai véleménykülönbség miatt egy ilyen viszony meginoghat és odáig fajulhat, hogy sárba kelljen tiporni a kedvenceinket. Vagy mégis? Hiszem, hogy nem.
Gondoltam, megkérdezem a témáról Dr. Kőváry Zoltán, egyetemi docenst, az ELTE Pszichológiai Intézettől, aki „civilben” a The Trousers zenekar énekes-gitárosa:
„Sokan, sokszor leírták már a 70-es évektől kezdve, hogy a nárcizmus korát éljük, a fogyasztói társadalom az önimádat társadalma, ami hatalmasra növesztette a fogyasztó öntudtatát és önérzetét. Kialakította és rögzítette azt az attitűdöt, ami folyamatosan visszatérő szlogen Brian de Palma „A sebhelyes arcú” című filmjében: „The world is yours” – vagyis tied a világ. A feljogosítottság érzése mellett a nárcizmus két legfőbb sajátossága a grandiozitásra való hajlam és az idealizálás. Az utóbbi nagyon könnyen leértékelésbe csap át, megvédve annak az önérzetét, aki korábban idealizálásra adta a fejét, ugyanis ennek hátterében mindig itt van a titkolt neheztelés, az irigység az iránt, akit idealizálunk. Hiszen ha rajongunk érte, akkor ez azt jelenti, hogy ő a nagy ember, és mi vagyunk a kicsik. Az internet kora előtt a nagyságról fantáziáló kis ember nem nagyon tudott hangot adni indulatainak, ami ennek az ellentmondásos dinamikának az eredménye, hogy akit imádunk, azt valahol gyűlölni is tudjuk a nagyságáért, főleg ha belülről kicsinek, jelentéktelennek érezzük magunkat. Úgy tűnik, hogy az Internet, a facebook, a kommentálás lehetősége eszkalálta ezeket a folyamatokat, és lehetőséget ad a kis ember számára, hogy neki is cseppenjen egy kis kompenzatív hírnév, ha nem is az Andy Warhol féle tizenöt percnyi, de legalább tizenöt másodpercnyni, és fröcsögő szavaival lerombolja azt a méltatlannak érzett felépítményt egy kis időre megérezhesse a diadal ízét. Persze lehet azt mondani, hogy a művész vagy az újságíró is nárcisztikus, hiszen figyelemre, elismerésre vágyik. De van egy óriási különbség. A művészi alkotásban, az előadásmódban, a könyv vagy cikk írásában kreativitás és befektetett munka van, az illető építeni szeretne, aminek az eredménye lehet hogy nem tetszik nekünk, de az mégis valahol tiszteletre méltó, hogy míg mi a valagunkat meresztve, sört vedelve és pattogatott kukoricát zabálva sorozatokat bámultunk, addig ő kutatott, inspirálódott, gondolkodott, stúdiózott, írt, gyakorolt, azért, hogy adjon valamit. Akinek ez valamiért nem adatott meg, talán könnyebben leküzdi az emiatt átélt kellemetlen érzéseit, ha belepiszkít a másik által ültetett virágoskertbe. Ahogy a híres pszichoanalitikus, Erich Fromm írta egykor: „Ha az ember képtelen bármit létrehozni, valakit megindítani, ha képtelen kitörni totális nárcizmusa és izolációja börtönéből, jelentéktelensége elviselhetetlen érzésétől csak úgy szabadulhat, hogy azt, amit nem tudott megteremteni, elpusztítja, és ezzel igyekszik létjogosultságot teremteni magának.” Az alkotó, teremtő élet mindenki számra adva van opcióként, bár úgy tűnik, nem mindenki képes élni ezzel. Talán nem véletlen, hogy Johnny Rotten, a Sex Pistols énekese egy alkalommal azt mondta a közönségnek: „Valójában sokkal jobban csinálnátok, mint mi, csak kib*tt lusták vagytok!””
Aztán a vége felé közeledve történt a napokban még egy eset, ami remekül reprezentálja a közösségi médiát. A Cinemániás oldalára felkerült egy kritika Jason Statham új mozijáról, A Méhész című filmről. Juhász Peti, a kritika írója, a tőle megszokott sarkos és száraz stílusában adott hangot annak, hogy szerinte az ominózus mozi miért rossz. Aláírom, hogy a szerző megfogalmazása tűnhet direktben leszólásnak, ám ha valaki figyelmesen elolvassa a cikket, feltűnhet, szó sincs erről. Mindössze tárgyilagosan levezeti, neki miért nem működött az ominózus mozi. Aztán megjön a kommentszekció. Amikor megláttam, már nem kommentelhető a cikk, egyértelművé vált számomra, sok embernek nagyon félrement a történet. Ugyanis semmi olyat nem láttam, ahol érdemi érvekkel védték volna a mozit, olyanokat azonban igen, hogy Juhász Peti szopjon f@szt, mert úgyis azt szereti, meg a kritikusok véleményére ő sosem adott. (Mondjuk akkor nem értem, minek olvas kritikát, de mindegy is.) Gusztustalan, személyeskedő kommentek tömkelege a cikk alatt, filmgyűjtő csoportban, mindenhol. Mi az, amit nem olvastam sehol? Arról véleményt, miért JÓ a film. Csak azt, hogy Peti elégítse ki egy férfitársát orálisan. A legjobb, amikor olyanok savazták őt földig, akiket elég gyakran látok likeolni, kommentelni Peti facebookos oldalán, A Filmművelőn. Vicces, vicces. Mennyivel jobb személyeskedve a másik ember méltóságának gyalázása annál, mint esetleg érvekkel alátámasztva megvédeni a filmet? Gondolom lejött, a kérdés költői. Ahogy arra is rájött szerintem viszonylag könnyen a legtöbb olvasó, hogy ezen kommentelők jelentős része a filmet sem látta, csak magára vette, hogy bántják a kedvenc „színészét”, Jason Stathamet. Igen, direkt az idézőjel. Tudom, szopjak f@szt én is. Bármennyire imádom például Steven Seagal (régi) filmjeit, simán leírom, hogy baltaarcú antiszínész, hiszen ezen tények ismeretében is lehet valaki szórakoztató számomra, nem? Hiába imádom például a Die Hard 2-t, ha sokaknak az a sorozat (egyik) mélypontja, mégsem kommentelek oda ilyesmit senkinek, ha szidja. Még akkor sem, ha a világ (számomra) legjobb filmjét, az 1960-as A hét mesterlövészt szidja valaki! (Na jó, lehet akkor mégis, hehe…)
Nagyon sok dolgot akartam még írni ebbe a véleménybe, de felesleges. Aki érti, mire gondolok, az nagyjából 4000 karakterrel ezelőtt is megértett, aki meg nem ér, az 4000 karakter múlva sem fog. Nem mondom, hogy egy atyai pofon, vagy egy ölelés, vagy bármi megoldaná ezt az egész helyzetet, de azt igen, hogy egyszerre tudom ezeket az embereket nagyon megvetni és nagyon sajnálni is. Amiben viszont egészen biztos vagyok, ha egyszer ezeknek az embereknek a gyermeke, unokája, felesége, bárkije megtalálja eme csodálatos kommenteket, egészen biztosan vesz majd egy nagy levegőt, és megállapítja, édes Istenem, tényleg tudott egy hatalmas lópénisz lenni eme kedves rokon. Mert hát valljuk meg, tudott. Persze, az az aspektus is felvillan, hogy otthon ehhez asszisztálnak az illetőnek, akkor viszont még szomorúbb a dolog.