Meglehetősen nehéz egy olyan emberről filmet készíteni, aki bár személyiségével talán megosztotta a népet, érdeme egyértelműen megkerülhetetlen, és minden ízlésből fakadó különbséget félretéve egészen egyszerűen csak életeket mentett, ezrekét. Nem kis falat volt ez Koltay Lajosnak és csapatának, de a végeredményt látva, azt kell mondjam, megérte.
Kísérletet teszek arra, hogy a látottakat filmként értelmezzem, bár az erős érzelmek és a személy jelentősége okán nem egyszerű feladat. Száraz szakmaisággal kezdjünk neki: Koltay Lajos rendező nem mai bútordarab, ez teljesen érezhető a dramaturgiában mint jó, mint kevésbé előnyös oldaláról. Jóllehet a Világ inkább operatőrként tekint rá, hiszen e téren nagyon sok nemzetközi produkcióban jeleskedett, és ez a film látványvilágán meg is látszik, csillagos ötös, aprólékos, kimunkált. A történetvezetés is magabiztos, bár itt-ott kissé megúszós akad pár következetlen dialógus, de az emberek életükben sem mindig teljesen következetesek. A feszültségek keltése, és a cselekmény narratívája párszor, ha meg nem is döccen, de nem rest kliséken átevickélni, amikor kell. Ezt persze szőrszálhasogatás lenne felróni a mozinak, hiszen a valamivel több, mint két órás játékidő úgy röppen el, mintha egy 20 perces sorozatepizód lenne. Az izgalom faktort a valóságban is épp az adta, ahogyan Semmelweis túlzás nélkül világmegváltó felfedezése nemhogy ünnepelt sztárorvossá nem tette életében, de gyűlölt, megvetett volt kollégái körében, amiért szembe menve a kor trendjeivel az orvostársadalmat tette felelőssé a gyermekágyi lázért. Sok évvel felfedezése után vették csak komolyan, a ma már az alapvetőnél is elemibb higiéniai előírásait, melyet akkor túlzónak és feleslegesnek bélyegeztek. Jóllehet a film számos fiktív elemmel operál, és a valós életrajzi elemeket is kifesti kissé, de ezek nélkül csupán egy egyre fáradtabb fiatal orvos kálváriája lenne, ami bár fontos, narratív elemek nélkül mégis érdektelenül mutatna játékfilmként.
Ahogyan a Bohemian Rapsody is egy fiktív, mégis önazonos Queent, és leginkább Freddy Mercuryt tárt elénk, úgy kapunk most egy szerethető, mégis roppant makacs Semmelweist. Nem lehet panasz a rendezésre, jóllehet pár „régijó” iskolát követ a cselekmény is, a narratíva is, a színészi játék is, vannak nagyon felismerhető magyaros csendek és arc közeliek, amik majdnem Cohen tesósak, de mégsem azok. Ami viszont fontos, el lehet hinni majd minden szereplőnek, amit sugallani akar. A főszerepet Vecsei H. Miklós kapta, aki telitalálat volt erre a szerepre. A sokszor fáradt, szélmalomharcban kiégő, de elveit harcos szívvel védő Semmelweist olyan erővel testesíti meg a vásznon, hogy ember legyen a talpán, aki egyszer-egyszer nem morzsol el egy könnycseppet vele együtt. Nagy Katica az érdes altjával és riadt mimikájával szintén remekül kelti életre a fiktív Emma karakterét, aki egyfajta tiszteletadás is az anyák megmentője előtt, mivel életében sem ilyen támogatásra, sem a (magyar filmekben megkerülhetetlen) szerelmi életre nem számíthatott. Gálffi László hozza azt az antagonistát, akit szívből lehet gyűlölni pökhendisége és arroganciája miatt, hiteles és meggyőző, és jellemfejlődési útja is igazán emberi. Összességében mindenki megbízható és hiteles, talán Elek Ferenc Kolletschkája fakó kissé, de a karakter sincs diszponált helyen a cselekményben túlságosan, így e felett is gyorsan szemet lehet hunyni, Elek teszi a dolgát, nem tűnik ki, nem is zavaró. A zene komor, és nyomasztó, olykor pedig nagy ívű és monumentális, de sosem vesz el a pillanatok megéléséből, szépen besimul. A látvány sokkoló és naturális, mégsem öncélú egy percre sem. Halott anyák mellett látni halott csecsemőiket több, mint felkavaró, és e tekintetben bővelkedik a film, oly zsigeri és nyomasztó, hogy a csontokig hatol, vérbeli XIX. századi valóság, érezni a hullaszagot, és a formaldehidet egy-egy snittben.
Az élmény, amit ez a mozi ad egyszerre tesz büszkévé, mert magyar vagyok, mint e harcos szívű, bátor orvos, aki tényleg a haláláig küzdött azért, hogy segíthessen, és érzem magam hasztalannak, ám ez utóbbiból erőt merítek, és inspirációként emelem be, mert ha kicsit is képes leszek hasonlítani Semmelweisre, már hasznos embernek érzem magam a világban.
Jóllehet Oppenheimer robbantott idén a legnagyobbat minden tekintetben, akinek stábjában úgyszintén volt magyar is, de Semmelweis méltán kerülhet fel ugyanarra a polcra, ahol a bombázó található, mind a világra gyakorolt hatása révén, mind a filmélmény miatt. Nem Nolan, Koltay, de a miénk, és nem, ez se nem savanyú, se nem sárga! Ez arany! Én e perctől az orvosi egyetemek első éves alapozójává tenném, mert ha az alázat és segíteni akarás ilyen fegyelemmel és éleslátással találkozik, akkor a magyar orvosképzés a Mennybe megy!