A Great White eredeti énekese és az L.A. Guns gitárosa együtt egy projektlemezen? Ejha! Ez bő harminc évvel ezelőtt még biztosan nagy hírnek számított volna! Ma már, főleg annak fényében, a Frontiers milyen ütemben dolgozik azon, hogy elkoptassa a supergoup jelzőt, nem biztos. Ám az első single jó volt, az Öreg Jackkel meg felvállaltan nagyon elfogult vagyok, így nem volt kérdés, rámenjek-e erre a lemezre?
Amikor azt írtam, bő harminc évvel ezelőtt, akkor azt írhattam volna az anyag zenei részére is. A borzasztóan csúnya borítóba csomagolt korongra pakolt 11 dal ugyanis tökéletesen hozza a korai kilencvenes évek útkereső, de mégis old school bluesos sleaze világ legjobb védjegyeit. Tracii Guns pengeti a védjegyes témáit és szólóit és bizony Jack Russell hangját is rendbe tették annyira, hogy a végeredmény több mint élvezhető legyen. A nyitó Next In Line, a tempós Tell Me Why, a Coming Down, a Where I Belong, de gyakorlatilag az egész cucc hozza a beleszarós rock and roll feelinget és még a sound is bőven korrekt! Ráadásul a dob is, amit az olasz istállónál mindig ki kell emeljek, ha nagy ritkán nem full műanyag az egész persze. Valahogy ezeknél a „levitézlett” öreg sleazereknél többé-kevésbé sikerül ez és erre most figyeltem fel, mikor újrahallgattam a két Tokyo Motor Fist lemezt.
Persze, ha valaki egy az egyben a Great White világát várja, az nyilván csalódni fog, ahogy az is, aki LA Guns-ot szeretne. Bár, ha őszinték akarunk lenni, ki akarna mondjuk LA Gunsot a legutóbbi 2-3 lemez fényében? Egyetlen hangra nem emlékszem egyikből sem, nem véletlenül. A Great White esetében már más a helyzet, hiszen egyik Great White sem adott ki sorlemezt idestova 2017 óta! Mondjuk Russelléktól jöttek speciális kiadványok (akusztikus lemez és egy Led Zeppelin feldolgozós kör sokadik része), de Mark Kendall és bandája semmit nem tett, a sokadik énekes cserén kívül az asztalra hét éve. Ezek a tények persze elég sokat nyomtak a latba nálam, így nem csoda, hogy ennyire rákattantam erre a lemezre, ami lehet, ha az anyabandák régi fényükben tündökölnek, nem ránt be ennyire, vagy inkább meg sem születik. Ám ha már elkészült, akkor élvezem és hallgatom, még akkor is, ha néha kicsit ártalmatlan, néha kicsit megmosolyogja az ember, de aztán mégis elindítja újra.
Nem fogja ez a lemez megváltani a világot, sőt, lehet csak az én év végi listámon fog majd szerepelni, de vállalom, hogy elfogult vagyok Russell bácsival. Nekem ez a lemez nagyon kellemes meglepetés és már most bízom benne, hogy lesz folytatás!
10/8,5 – Tudom szeretni!