Az együttest 1987-ben megjelent Keeper of the Seven Keys part1 albumán keresztül ismertem meg először és emlékszem mekkora hatással volt rám akkor. Rögtön beleszerettem zenéjükbe és az énekes hangjába, amit csak tetézett a ’88-ban érkezett folytatás a Keeper of the Seven Keys part2. A csúcson voltak és mindenki szép jövőt jósolt nekik, de sajnos ezután viharfelhők kezdett gyülekezni, és az európai koncertturnéjuk közben kilépett a gitáros/dalszerző Kai Hansen különböző konfliktusokra hivatkozva. Ezután két nagyon felejthető album következett és az énekes Michael Kiske is távozott. Nagyon nem nézett ki jól az együttes jövője, még a feloszlás réme is fenyegette őket. De feltámadtak hamvaikból és sorra jelentették meg lemezeiket, melyeket a rajongók is jól fogadtak. Idén augusztus végén jelent meg a 19. stúdió albumuk, és így érkeztünk meg az október 26-i budapesti koncertjükhöz, ahol fennállásuk immár 40. évfordulóját ünnepelhették. Nekünk rajongóknak szerencsénk van, hogy ilyen szép kort élt meg a banda az esetleges feloszlás helyett, mert ezen a jubileumi koncerten valami olyat tettek le az asztalra, amit nem fog egykönnyen elfelejteni senki, aki kilátogatott ezen az estén a Papp László Budapest Sportarénába.
Fél 7 környékén érkeztem meg az arénához, ahol kint még mérsékelt emberáradat fogadott. A bejutás egyszerű volt és gyors, a rendezők és a biztonságiak szakszerűen tették a dolgukat. Bent már hatalmas volt a tömeg, hiszen elkelt minden jegy, így nem egy-két emberre lehetett számítani. A lejutás a küzdőtérre már nem volt olyan egyszerű, mint az épületbe kerülés, ez bő 15-20 perces sorban állás és jegyellenőrzés után sikerült. Szeretek a küzdőtéren lenni, körbenézni, elvegyülni az emberek között, ahol érzem, mindenkit egy cél motivál, egy nagyon jó rock koncerten részt venni. A hatalmas színpadon, melyet a közepén a küzdőtérre hosszan benyúló félsziget is alkotott, már fel volt állítva az előzenekar cucca a háttérben fellógatott molinóval, ami hirdette, hogy itt bizony a Beast in Black lesz a bevezető hangulatfelelős.
Kb. 10 perccel 7 után be is vonultak a „vadak” – sajnos eggyel megfogyatkozva –, és a jövőre megjelenő 4. albumukról a Power of the Beast számmal indítottak a szokásos hatalmas energiával, hogy leadják 1 órás koncertjüket. Megmondom őszintén én nagyobb ovációra számítottam a közönségtől, hiszen nem egy ismeretlen feltörekvő együttesről van szó, hanem olyan csapatról, akik 3 szinte tökéletes albumot alkottak és telt házas koncerteket adnak tomboló közönség előtt. De hát itt csak előzenekar státuszban voltak, s a közönség is így állt hozzájuk. A számok végén azért volt rendesen taps és ováció és itt-ott felhangzó Beast in Black skandálás, úgyhogy megnyugodott a lelkem, nemcsak én szeretem itt őket egyedül. Szerintem jó választás volt őket hívni előzenekarnak, mert könnyen lehet azonosulni a számaikkal, énekelni, mozogni rájuk. És nem utolsósorban olyan „powerrel” tolják végig a koncertjeiket, hogy nem lehet egy helyben állni, hogy csak nézek és hallgatok, itt bizony ugrálni kell. Tökéletes bemelegítés volt az est fénypontjára. Az utolsó előtti számnál Molnár Máté basszusgitáros is szólt a tömeghez, ha már Magyarországon vagyunk. Az együttes és az új lemez promózása után úgy konferálta fel a Helloweent, hogy aki eddig úgy gondolta magában, hogy egy átlagos koncertre jött, az bizony nagyot téved. Megtudtuk tőle, hogy a koncert több mint 2 órás lesz és iszonyatosan nagy show, ő már háromszor megnézte. Na ezek után már úgy voltam vele, hogy ide nekem az oroszlánt, azaz a Helloweent. Amúgy a hangzás teljesen korrekt volt, az énekhang és a zene jó viszonyban volt egymással, egyik sem nyomta el a másikat. A fényeket itt még visszafogták a főzenekarra tartogatva, csak a színpad külső két oldalán lévő ledfal hirdette még, hogy melyik együttes is van éppen a színpadon.
Cirka fél óra átszerelés után látványos belépővel vette kezdetét a főkoncert. Ekkor már egy gombostűt sem lehetett leejteni, annyira megtelt a nézőtér. Robbie Williams Let Me Entertain You számának bejátszása után egyszercsak egy másodperc alatt lehullott a színpadot eltakaró függöny és elindult a „szórakoztatás”. Bizony ez az volt, hiszen csak kapkodtam a fejem a látványvilágtól. Az eddig visszafogott színpad életre kelt: a hátsó falon teljes szélességben és magasságban egy irgalmatlan nagy ledfal, a széles dobpódium elülső fala szintúgy, a színpad belső oldalain két kisebb és a már említett két külső álló fal. Ezek külön-külön is működtek, de összekapcsolva hatalmas látvány nyújtottak. A két belső kivetítő mögött volt több méter magas fix lámpa és ledcsík sor, míg a pódium tetején szintén fix lámpasor. Ennek az egésznek az összhatása annyira jó volt, hogy teljesen magával ragadott. A lámpák fénye nem volt vakító, mégis éles és pompázatos színeket alkotott, míg a ledfalak színe és fényereje sem hagyott semmi kivetnivalót maga után. Tökéletes szín és képharmónia jellemezte az egész koncertet. A külső ledfalakon – ahogy szokás – többnyire közelről mutatták a szereplőket, míg a belsőkön az előre szerkesztett videók mentek. Ám ez nem volt mindig fix, mert volt interaktív része is. Például mikor hátul egy nagy kőfal volt a látvány, kirobbant a közepe és ott real time-ban lehetett látni a szám alatt zenészeket. De visszatérve a függönylehulláshoz: a hátsó falon egy kietlen tájat lehetett látni ahová egymás után hullottak le a stúdióalbumok és ékelődtek bele a földbe. Nagyon látványosra sikerült az együttes munkásságának ilyetén való bemutatása, hogy mit is értek el a 40 év alatt. Ezután elkezdődött a koncert és a számok meg a látványvilág szoros kapcsolatot ápolt végig. A nyitószám a March of Time volt, nem véletlenül, hiszen nem álltak meg, zenéltek és elérték ezt a hosszú időt. A hangzás még rátett egy lapáttal, mint ami Beast in Black alatt volt, miközben a ledfalon egy tökfej volt látható, ami refrénnél szétnyílt, egy óra lett belőle és mintha mutatók köröztek volna körülötte. Ez valami olyan jól nézett ki, hogy olyan érzésem volt, mintha 3D lenne. Ez az érzés még egy-két jelenetnél előfordult, olyannyira jól sikerült összehozni a látványt. Mivel jubileumi koncertről beszélünk, itt volt velünk az egész koncert alatt vendégként a két „nagy öreg is”, Kai Hansen és Michael Kiske, ami így már háromra növelte az énekhangok számát az állandó énekes Andreas Daris mellett. Kiske és Andy gyakorlatilag együtt végigénekelte az egész koncertet, csak két számot engedélyeztek Hansennek, a Ride the Sky-t és a Heavy Metalt. Már az elején, harmadik számként előadták az egyik nagy slágert és nagy kedvencemet a Future World-öt, az ominózis ’87-es albumról. Mivel ez egy jó populáris szám, a közönség sem maradt tétlen. Itt már beindultak a lábak és a hangok. Eközben papírkígyókat is kilőttek a magasba, amiket lehullófélben lelkesen próbáltak elkapni a rajongók. Időnként hamarabb jött a látvány, mint a következő szám, hogy már a ledfalra nézve tudta az ember mi következik. Ilyen volt a 4. számnál, ahol egy japán feliratú fényreklámos városrészletet láthattunk. Nem volt kétség, ez a This is Tokyo. Az 5. szám We Burn volt, aminél szintet léptek, tűzcsóvák lőttek ki a színpad színpad széléről, míg a zenészek hátul, Andy és Michael a félsziget elején voltak. Andynél viszont egy kézi lángszóró volt és pluszban azzal „tüzelte” a közönséget. Nagyon látványos volt, s a közönség „tüzelt” is rendesen.
Később a 10. szám, a Universe következett az új lemezről, aminél a háttérben az az újdonság volt, hogy a dalszöveget is kiírták. Időnként a számok között megjelent a Keeper of the Seven Keys borítóján megismert bölcs, aki felkonferálta a következő számot. A 11. szintén személyes kedvenc Hell Was Made in Heaven után egy fantasztikus dobszólót élvezhettünk, ahol Dani Löble úgy püfölte a dobokat, örültem, hogy nem én vagyok a helyükön. Láthattunk még egy akusztikus szólót is, ahol a két fő énekes csillogtathatta meg gitártudását, egymás után pengették a húrokat egy-egy bárszéken ülve. Ezután megismerhettük a látványfelelőst is. Beinvitálták a színpadra a „ledek mesterét”, aki szerényen köszönte meg a közönségnek a hatalmas tapsot. Pedig lett volna mire büszkének lennie, mert olyan látványshowt hozott össze, ami miatt mindenki tíz ujjat nyaldosott. Még hallhattuk az új lemez slágerdalát, A Little is a Little Too Much-ot, majd a Kai Hansen által énekelt Heavy Metal után elérkeztünk az alapkoncert utolsó számához, mely stílusosan a Halloween volt Halloween témával a háttérben.
A ráadás első számánál a Eagle Fly Free-nél egy fémsast láthattunk szemből a ledfalon, ami időnként kirúgta az előtte lévő felénk eső üvegfalat, ami szinte úgy nézett ki, mintha az egész a szerencsétlen dobosra nyakába hullana. A 3. befejező szám végén ismét papírkígyók repültek az ég felé és utána leengedtek a mennyezetről egy hatalmas világító töklámpást. Ez meg hol volt? Bizisten a koncert előtt még a tetőt is szemügyre vettem, de én nem vettem észre ott bármit, nagyon beleolvadhatott a fémszerkezetek közé.
A koncert után nem éreztem semmi hiányérzetet, szerintem egy olyan kiváló koncertet élvezhetett a publikum, aminél nem voltak üres percek, érzésre egy szempillantás alatt elszállt a 2 óra 20 perces játékidő. Valószínűleg sokan úgy vagyunk vele, hogy még maradtunk volna tovább. Nehéz összehasonlítani egy mostani koncertet például a 80-as évekbeliekkel, mert a technika annyit változott, hogy sokkal komplexebb egy ilyen előadás manapság a háttérlátvány miatt. Ha két szóban kéne összefoglalnom, akkor azt mondhatom, hogy egy olyan TOP KONCERTET látott a közönség, aminél nem spóroltak semmin, és olyan maradandó élményt okozott, amit mi sem igazol jobban, hogy késő este hazaérve még egy óráig nem tudtam elaludni.
Beast in Black dallista:
01 Power of the Beast
02 Hardcore
03 From Hell With Love
04 Blood of a Lion
05 Cry Out for a Hero
06 Sweet True Lies
07 Enter the Behelit
08 Beast in Black
09 Die by the Blade
10 One Night in Tokyo
11 Blind and Frozen
12 No Surrender
Helloween dallista:
01 March of Time
02 The King for a 1000 Years
03 Future World
04 This Is Tokyo
05 We Burn
06 Twilight of the Gods
07 Ride the Sky
08 Into the Sun
09 Hey Lord!
10 Universe (Gravity for Hearts)
11 Hell Was Made in Heaven
12 Drum Solo
13 I Want Out
14 In the Middle of a Heartbeat (Acoustic)
15 A Tale That Wasn’t Right (Acoustic)
16 A Little Is a Little Too Much
17 Heavy Metal (Is the Law)
18 Halloween
Ráadás:
19 Eagle Fly Free
20 Power
21 Dr. Stein
A fotókért hatalmas köszönet illeti Varga Lászlót (VARESZ.Fotó) és a RockStationt!