Geoff Tate. Queensrÿche. Operation: Mindcrime. Ezek a szavak nekem, idősebb korosztályba tartozónak őrülten sokat jelentenek, míg a fiatalabb generációnak esetleg kevesebbet. Míg nekem a nagybetűs élmény, addig másoknak lehet, hogy még csak a felfedezés öröme. Számomra ez az érzelmek nosztalgiája, ugyanis 1988-ban történt egy világraszóló esemény a zeneiparban. A Geoff Tate énekes által vezetett amerikai Queensrÿche együttes megírta az Operation: Mindcrime című albumot. És ez nem csak egy album a sok közül. Ez egy mestermű! Egy Picasso! Egy Monet! Ez A LEMEZ!
Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ott lehetettem 1991 augusztusában a Népstadionban, a Monsters of Rock keretében megrendezett mega koncerten, ahol fellépett a Queensrÿche (olyan jelentéktelennek tűnő együttesek mellett, mint a Mötley Crüe, Metallica és az AC/DC). Geoffék az akkor egy éve megjelent Empire lemezzel érkeztek, de természetesen az Operation: Mindcrime albumot sem hagyták otthon, sőt, a koncert elejét az töltötte ki! Fantasztikus volt ott akkor élőben ezt átélni, mert abban az időben az együttes karrierje csúcsán volt, s a telt házas arénában olyan hangulat uralkodott, hogy most visszagondolva is azonnal libabőrös lett a hátam. Ez az élmény olyannyira belémégett, hogy úgy voltam vele, hogy amikor csak lehet, ezt át akarom élni újra, meg újra. Viszont a Mátrix című filmből tudjuk, hogy aminek kezdete van, annak sajnos vége is: Tate és a zenekar útjai 2012-ben elváltak és egy jogi procedúra után hála istennek az énekes kapott jogosultságot arra, hogy a teljes Operation: Mindcrime albumot (és a 2006-os folytatást) eljátszhassa élőben a zenekarával, hogy még véletlenül se merüljön feledésbe ez a remekmű.
Több sikeres koncerttúra után a Geoff Tate’s Operation Mindcrime együttes idén az Operation Mindcrime: The Final Chapter címmel érkezett hozzánk. Ez nekünk rajongóknak szomorú hír, hogy Geoff azt állítja, hogy még egyszer utoljára, teljes egészében elénekli a progresszív metal eme ikonikus albumát. Én már megtapasztaltam azt a mondást, hogy soha nem mond, hogy soha, így csak reménykedni tudok, hogy ez a „Final Chapter” is átgondolásra kerülhet bármikor, még akkor is, ha Tate sem lesz már fiatalabb.
Sajnos 20 óra előtt nem sokkal érkeztem a telt házas, s már-már övvonalon túl süllyedő hajóra, ezért az olasz dark progresszív metal zenekar, az Inner Vitriol kimaradt az életemből, de olvassátok Szabó Róbert kollégám és barátom beszámolóját az előzenekarról:
Szeretem, amikor egy előzenekar nemcsak „tölteléknek” tűnik a fő produkció előtt, hanem valódi, önálló zenei élményt tud nyújtani. Hála Istennek mostanában már egyébként inkább ez a jellemző. Április 15-én, a már napokkal korábban sold out táblát hirdető A38 Hajó színpadán is pontosan ez történt. Amikor az olasz Inner Vitriol belecsapott az első akkordokba, a nézőtér már majdhogynem teltházas volt, ami jól mutatta a nagyérdemű nyitottságát és a várakozás felfokozott hangulatát. Az olasz srácokról már az első percekben lerítt, hogy nem tegnap kezdték a szakmát. Rendkívül jó kedélyű, színpadra termett figuráknak tűntek, akiknek a vérében van a szórakoztatás és a muzsika. Nem volt nyoma megilletődöttségnek, úgy lakták be a színpadot, mintha saját turnéjuk egyik állomásán lennének. A közönségbarát attitűd is azonnal átjött, és a magyar rajongók, akik híresek a hálásságukról, pillanatok alatt a szívükbe zárták őket és lelkesen reagáltak a bandára.
Alapvetően minden szempontból kiváló zenei teljesítményeknek lehettünk szem és fül tanúi az egész zenekar részéről. Két posztot azonban mindenképpen ki kell emelnünk. Az énekes Gabriele Gozzi elképesztő hangterjedelemmel és olyan dinamikával rendelkezik, ami ritka még a progresszív rock/metal színtéren is. Tisztasága és ereje betöltötte a hajó minden szegletét. A szólógitáros Michele Di Lauro pedig egy igazi showman, aki nemcsak a technikai tudásával nyűgözött le, hanem azzal is, ahogy a hangszerével kommunikált. A szólói nem öncélú virtuozitásról szóltak, hanem roppant ízesek voltak, és gyönyörűen simultak bele a dalokba. Többek között ezért is a zenekar gyorsan és hatékonyan állította maga mellé a közönséget, ami egy Geoff Tate-szintű legenda előtt nem kis fegyvertény. Csak egy „apróbb” problémám volt a produkciójukkal. A srácokban hatalmas a potenciál, de a jövőben szükségük lesz néhány, a szó jó értelmében vett slágeresebb darabra is. Jelenleg a dalok technikásak és virtuózak, de én várnék még „kerek” nótákat, amik a koncert után is napokig a fülünkben csengenek.
Az Inner Vitriol nagyon jó felvezetője volt az estének, nemcsak bemelegítették a helyet a Mester előtt, hanem bizonyították, hogy az olasz progresszív rock/metalnak igenis van helye a nemzetközi színtéren. Aki ott volt, biztosan megjegyezte a nevüket!
Dallista:
01 On a Cold Floor
02 Slowly She Dies
03 Waterfall
04 The Frozen Wind
05 Weaker and Fading
06 Butterflies
07 Impressioni di settembre
08 Endless Spiral
Szóval miután megérkeztem, előreverekedtem magam Robi barátomhoz a színpad közvetlen közelébe, s pár perc várakozás után már kezdődött is a főbuli. Szokott olyan lenni, hogy az együttes nincs nagy passzban és szinte kötelezően letudják a koncertet, vagy a közönség passzívabb egy kicsit, s nógatni kell egy kis tapsért őket, de itt most szó se volt ilyesmikről, már az első hangok után megőrült mindenki. Tate azonnal elementáris erővel vetette bele magát az éneklésbe, amit a közönség hatalmas ovációval fogadott, s innentől kezdve „elszabadult a pokol”. Az egész együttes észbontóan és hatalmas élvezettel muzsikált, míg Geoff felszántotta az A38 Hajó deszkáit, és lyukakat énekelt annak oldalába. Nem elég, hogy 67 éves korára még bitang módon néz ki, de a hangja is még mindig kegyetlen. Meg is állapítottuk, hogy szeretnénk így öregedni! De idősebb előadóknál mindig felvetődik az az összeesküvés elmélet, hogy biztos van valami rásegítés a hangra, de bizton állíthatom, hogy itt semmi ilyesmiről nem volt szó. Geoff úgy üvöltötte ki a hangokat, hogy édes istenem, a libabőr visszatért. De nyilván ez nem biztos, hogy így lett volna, ha nem azt hallgatjuk, amit. Ugyanis a hátam is emlékezett, s az agyammal párhuzamosan észveszejtően élvezte a sokunk által minden idők egyik TOP5 albumának ritmusait.
De nem csak a zene volt élvezetes, hanem az is, amit láttunk. Számítottam arra, hogy színpadi dekorációval nem fogunk találkozni, hiszen a ZENEI MŰ mindent vinni fog, viszont ennek ellentételezésére színészi teljesítményekkel szórakoztatták a nagyérdeműt. A Suite Sister Mary-nél például komplett drámát láthattunk Geoff és Emily Tate között, de a többi szám is meg volt spékelve egy-egy kisebb arcjátékkal, mozdulattal. Emily egyébként is többször is előrejött a szintetizátor mögül, hogy ahol kellett, ott érces hangjával emelje a produkció színvonalát. A gitárok művészei is időnként becsatlakoztak a színpadi jelenetekbe, mert néha egy-egy ugrálós performanszot mutattak be saját maguk és a közönség szórakoztatására. Miután az album utolsó taktusa is elhangzott, nem ért végett ez a csodás este (nyilván nem is hagyta a közönség), még egy pár számmal elkápráztattak bennünket, mint például a 90-es Empire album címadó száma. A ráadás sem maradt el a publikum vendégmarasztaló tapsolása, fütyülése, tombolása hatására, de itt már egy kicsit érződött, hogy az életkort nem lehet meghazudtolni, Geoff láthatóan egy picit fáradtabban tudta le a koncert eme kötelező részét.
Az A38 hajónak megvan az a varázsa, hogy a közönség szorosan a színpad előtt/alatt állhat, így közvetlenül érintkezni is lehetett a zenészekkel, sőt Tate többször a második sorig is behajolt. Ilyen testközelből érezni a zenészeket, akiknek így szinte a szívdobbanását is hallani lehetett, felemelő érzés, s közben emelem a kalapomat az együttes, de főleg a frontember előtt, mert ismét bebizonyosodott, hogy vannak dolgok, amik örökéletűek és nem változnak. A pompás élményhez a technika is adta alá a lovat, hiszen tökéletes volt, mert nem csak a hang, de a zene hangzása is próbára tette a hajótest állóképességét.
Az Operation: Mindcrime semmit sem öregedett, mint ahogy Tate sem. Mind a lemeznek, mind Geoffnak sikerült újra berántania és gúzsba kötnie (persze nem ellenkeztem, önként és dalolva tettem), és megmutatnia azt, hogy ha valami brutálisan jó volt anno, az most is frenetikusan jó, főleg, ha ugyanolyan odaadással van kezelve. A hadművelet sikerrel járt, s a címbeli tétel bizonyítást nyert! Ugyan még csak a harmadánál vagyunk az évnek, s még a fantasztikusabbnál is fantasztikusabb zenekarok érkeznek hozzánk az elkövetkezendő hónapok során, de most a koncert hatására ebben az eufórikus hangulatban és érzelemben, amiben még mindig vagyok, nagyon arrafelé hajlok, hogy behúzzam ezt az év koncertjének. S mivel régóta optimista attitűd is jellemez, ezért bízok benne, hogy Tate meggondolja majd magát annak hatására, hogy milyen szeretetet kapott a közönségtől, és még átélhetjük ezt a csodálatos költeményt újra élőben!
Dallista:
01 Anarchy-X
02 Revolution Calling
03 Operation: Mindcrime
04 Speak
05 Spreading the Disease
06 The Mission
07 Suite Sister Mary
08 The Needle Lies
09 Electric Requiem
10 Breaking the Silence
11 I Don’t Believe in Love
12 Waiting for 22
13 My Empty Room
14 Eyes of a Stranger
15 Empire
16 Walk in the Shadows
17 Jet City Woman
18 Take Hold of the Flame
Ráadás:
19 Silent Lucidity
20 Queen of the Reich
A fotókért hálás köszönet a PP ROCK Photo-nak