A Disturbed szerintem egy igazi belépőzenekar, annak minden előnyével és hátrányával. Miért mondom ezt? Sokunknak megvolt az az időszak, amikor ismerkedtünk a rock/metal világával, és megtaláltuk azokat a zenekarokat, amelyek bevezettek ebbe a stílusba. Innen sokan nem is lépnek tovább – nekik ezek a zenék egy korszakot jelentenek, amikor középiskolások vagy kollégisták voltak. A belépőzenekarok közös jellemzője, hogy könnyű hozzájuk kapcsolódni, és jellemzően a haverok is őket hallgatják. De vannak, akiknek ezek a zenekarok kaput jelentenek a stílushoz, és innen továbblépve már tudatosan fedezik fel saját kedvenceiket. Belépőzenekarokra szükség van – jellemzően ők azok, akik mainstream sikereket is elérnek, így a belépési küszöb is alacsony. Viszont véleményem szerint pont emiatt hamar el is vesztik a hallgató érdeklődését, aki egy idő után új kedvencet talál magának.
A Disturbed valahol ennek az iskolapéldája. Lassan harminc évvel a megalakulásuk után eljutottak abba a fázisba, amikor évfordulók adhatják teljes turnék apropóját – mint ahogy a mostani koncert is, amelynek keretében a zenekar karrierje során másodszorra jutott el Budapestre. A csapat debütáló The Sickness lemezének 25. évfordulóját ünnepelte, az albumot elejétől a végéig eljátszva, majd egy „Best of” műsorral zárták az estét. Megoszlanak a vélemények arról, mennyire jók ezek a szimplán nosztalgiára épülő turnék, de mivel ezt a lemezt én is nagyon szerettem, nem volt kérdés: ott a helyem.
Az előzenekar szerepét betöltő Megadeth – hasonló megdöbbenéssel vettem ezt tudomásul, mint anno, amikor a Five Finger Death Punch-nak nyitottak – minden különösebb felvezetés nélkül csapott bele egyórás szettjébe.
Hiába a viszonylag rövid játékidő, senkinek sem volt hiányérzete, hiszen 11 – jellemzően a hőskorból származó – dalon szaladtak végig, tényleg fantasztikus energiával! Dave Mustaine hangja ugyan valamiért gyengének hatott, de hiányérzetem így sem volt. Ráadásul – ellentétben bizonyos zenekarokkal (itt most rád nézek, Anthrax) – nem vették megúszósra a bulit, és minden koncerten más-más setlisttel érkeztek.
Az egy óra úgy repült el, hogy észre sem vettük, és az első gondolatom a „Holy Wars…” végén: remélem, jönnek hozzánk még egy búcsúkörre, headlinerként!
Rövid átszerelést követően a Disturbed olyan nyitást produkált, hogy tényleg az államat kerestem a padlón. A Voices-szal berobbanó zenekar egy pillanat alatt a csúcsra rántotta a hangulatot! Tanítani lehetne azt a profizmust, amivel a zenekar rendelkezik – látszik, hogy ők egy igazi A kategóriás csapat. Pontosan tudják, mire vágyik a közönség, és azt csúcsformában szállítják.
Dacára az elsőre elég puritánnak tűnő állványokból álló színpadképnek (amiről később kiderült, hogy egy igazi láng- és fényokádó monstrum), az együttes már a legelső dalnál a maximumra tornázta fel a hangulatot.
A világában, és persze a turné tematikáját ismerve, nagy meglepetés nem ért senkit: szépen sorrendben ment végig a zenekar a The Sickness dalain, sorban jöttek a legnagyobb slágerek, a közönség pedig együtt lélegzett a csapattal. Gondolkodtam is, vajon ezt a lendületet végig tartani fogják? A válaszra nem kellett sokáig várni – valahol a Down with the Sickness után mintha szép csendben leült volna a kezdeti energia. Nem a zenekar hibája, hiszen ők végig, de tényleg végig rohadt jól játszottak. David Draiman hozta a várt „bádogemberes”, „megfeszülökannyiraszeretném” stílust – de őt így szeretjük, és az elvitathatatlan: kurva jól énekelt, hiába nem olyan jó frontember.
A gitáros Dan Donegan és a basszusgitáros John Moyer kiegészítette azt, ami esetleg hiányérzetet kelthetett a frontemberben: végig tartották a kapcsolatot a közönséggel, együtt énekeltek az emberekkel, és jó volt látni, ahogy élvezik a bulit – együtt élnek a dalokkal és a közönséggel is. Viszont, ahogy korábban említettem, a Down with the Sickness után csökkent az az elsöprő energia, ami az első négy dalnál végig ott volt, és talán csak a Shout környékén tért vissza – hogy utána egy 10/10-es Droppin’ Plates vigye vissza újra a csúcsra az egészet.
Egy nagyon rövid intermezzo után jött egy kis színház: David Draimant egy, a színpad végére helyezett villamosszékben „kivégezték”, majd visszatért, hogy a M.O.L.-t előadva záruljon a koncert első fele.
Ha egy szóval kellene jellemeznem ezt a közel egy órát, azt mondanám: profi. Tényleg minden a helyén volt – a látvány, a zenekar, illetve hellyel-közzel a dalok is.
Viszont ezután újra elfüggönyözték a színpadot, és egy 20 perces szünet következett, ami gyakorlatilag úgy ültette le a bulit, hogy azt tanítani lehetne. Értem, hogy kellett egy átszerelés a koncert „best of” részéhez, de egyszerűen a 20 perc sok. Mi is az óránkat nézegettük, kimenni nem akartunk, úgyhogy vártuk, hogy leteljen a szünet, és folytatódjon a koncert. Ahogy újra lehullt a függöny, újra maximum energiával csapott bele a zenekar az I Will Not Break-be, ami gyakorlatilag egy „Disturbed-best of” egy dalon belül. Hiába érzem azt, hogy ezt is körzővel és vonalzóval rakták össze, mégis nem tudom nem szeretni – és remélem, fel fogják tenni az új lemezükre is, hiszen kár lenne, ha elveszne mint single.
Nehéz bármi újat mondani az ezután következő hét dalról – tényleg a Disturbed legnagyobb slágereit kaptuk meg, és ezeket tűpontosan játszotta a csapat. Egy kis rajongói születésnapi felköszöntés kivételével David alig beszélt a koncert alatt, amit annyira nem bántam, hiszen ahogy hallottam, hajlamos hosszú és fárasztó monológokat tartani. Viszont a 20 perces szünet nagyon rányomta a bélyegét a koncert második felére – hiába a nagy slágerek, az energia elveszett valahol.
Panaszra viszont semmi okom: egy profi koncertet láttam, minimális spontaneitással, egy nagyon furcsa szünettel, és egy olyan csapattal, amely tényleg mindent beleadott, hogy maradandó élmény legyen ez a buli.
Hazafelé viszont azon gondolkodtam: szuper volt, örülök, hogy láttam őket – de úgy érzem, nekem ennyi elég is volt a Disturbedből.