Van valami megrendítő abban, ahogy az idő múlása kikezdi azokat az arcokat és hangokat, amelyek egykoron elpusztíthatatlannak tűntek. Mostanában különösen sokat gondolok erre, főleg Ozzy Osbourne halála kapcsán, mert ott motoszkál egy kellemetlen gondolat: ez már a visszaszámlálás. Fura belegondolni, hogy azoknak a rocksztároknak, akiknek a zenéjén felnőttünk, akiknek a poszterei a falunkat díszítették, és akiknek a dalaira a legvadabb bulikat toltuk, lassan, de visszavonhatatlanul lejár az idejük. A halandóság elkerülhetetlen, és hiába próbáljuk magunkat azzal áltatni, hogy a művészet örökkévaló, az alkotók emberi napjai végesek. És bár Alice Cooper éljen vagy százhúsz évig, az egész The Revenge Of Alice Cooper lemez 80 közeli nagypapák műve. Óhatatlanul ott motoszkál a gondolat: vajon még meddig? De épp ebben rejlik a szépség és az optimizmus: az, hogy a lassan eltűnő generáció még mindig képes olyan műveket letenni az asztalra, ami túléli őket, ami a mulandóság ellenére örökké él. Ez az album nem egyszerűen új dalok gyűjteménye; sokkal inkább egy időutazás, egy hazatérés, és egy diadalmas visszatérés a gyökerekhez, amelyre évtizedek óta várt a hetvenes évekbe szerelmes közönség. Főleg, hogy az utóbbi 10-15 évben elég ijesztő, ahogy sorra temetjük a legnagyobbakat, szóval nem árt, ha valaki még élve ránk ijeszt egy kicsit. Borzasztó, mennyire gyorsan öregszenek a legnagyobb ikonjaink. Épp ezért duplán üdvözítő, ha valaki még meg tud lepni minket egy ilyen kaliberű „visszatéréssel”. Mondjuk Alice sohasem tűnt el…
Vincent Furnier megalkotta és életre keltette Alice Cooper karakterét és már a hetvenes évek elején szupersztárrá vált. Már az első időktől kezdődően egy igazi jelenség volt, amely egyben testesítette meg a rock ‘n’ roll lazaságát, a korabeli glam extravaganciáját, és a horror színház sötét, de mégis vonzó világát. Koncertjei nem egyszerűen zenei előadások voltak, hanem komplex show-k, melyekben guillotine-ok, kígyók és véres jelenetek váltották egymást, sokkolva és lenyűgözve a közönséget. A Detroit utcáiról induló, nyers és energikus hangzás hamar meghódította a világot, és Alice Cooper neve egyet jelentett a féktelen szabadsággal és a provokációval. Az idő múlása azonban, a zeneipar változásai és a személyes küzdelmek Vincent életében is meghagyták nyomukat. A nyolcvanas évek „színes-szagos” világa, a szintetizátorok és a popzene térnyerése komoly kihívás elé állította az előző évtized ikonjait, köztük Coopert is. Ez a dekád szakmai és személyes mélypontokat hozott, amikor az irányvonalak bizonytalanná váltak, és a régi dicsőség elhalványulni látszott. De Vincent Furnier egy igazi túlélő, egy nagybetűs Kaméleon. A nyolcvanas évek legvégén, mint a főnix hamvaiból feltámadt és újradefiniálta magát. Ekkor született meg a Trash című mestermű, amely nem csupán az egész korszak egyik legmeghatározóbb lemeze lett, hanem egy új fejezetet nyitott Alice Cooper karrierjében. Ez az album bebizonyította, hogy az öreg porondmester képes megújulni anélkül, hogy elveszítené eredeti, zsigeri rock ‘n’ roll lényegét. A Trash óta gyakorlatilag nem adott ki rossz lemezt, ami önmagában is rendkívüli teljesítmény egy több évtizedes pályafutás során. Képes volt alkalmazkodni, kísérletezni, miközben hű maradt ahhoz a szellemhez, ami kezdetektől fogva jellemezte.
És most elérkeztünk a The Revenge Of Alice Cooper-hez, amely még az utóbbi évtizedek produkciói közül is kiemelkedik. Ennek oka egyszerű, mégis mélységesen jelentős: ez a lemez az eredeti zenekar még életben lévő tagjainak – Michael Bruce gitáros, Dennis Dunaway basszer, Neal Smith dobos és Alice Cooper közös munkája. Az 1973-as Muscle Of Love óta nem készült velük teljes nagylemez! Habár vendégként rendszeresen felbukkantak Alice Cooper művein, egy teljes album erejéig most egyesült újra a legendás felállás. Ez már önmagában is esemény a rockzene történetében, egy olyan pillanat, amire a rajongók régóta vártak. Végre valami jó hír, ami nem egy újabb búcsúturnéról szól! De a meglepetések sora itt még nem ér véget. A The Revenge Of Alice Cooper-en az 1997-ben elhunyt Glen Buxton is felbukkan, méghozzá a „What Happened To You” című dalban, amelyet egy régi demón szereplő témákra húztak fel. Ez nem csupán egy tiszteletadás, hanem egy valódi, szívmelengető gesztus, amely hidat épít a múlt és a jelen között, megidézve a 70-es évek végtelen, szabadságát és azt az energiát, szabadságot, ami az eltűnőben lévő generáció zenéjét jellemezte. A produceri feladatokat természetesen a ’70-es évek klasszikus Cooper-albumait is jegyző Bob Ezrin látta el, aki pontosan tudta, hogyan kell előhívni azt a nyers, őszinte hangzást, ami a zenekar védjegyévé vált. Valószínűleg ő is megunta, hogy csak a nosztalgiázás marad, és inkább visszahozta a régi jó időket. Nem próbálja meg magát modernnek álcázni, nem akarja követni az aktuális trendeket. Épp ellenkezőleg: igazi ős rock ‘n’ roll/rock, minimális „poros attitűd” nélkül. Frissessége és ereje abban rejlik, hogy visszatér a gyökerekhez, abba az időbe, amikor a rockzene még zsigeri, szűretlen és veszélyes volt. Hallgatása közben az ember szinte érzi a végtelen országutak porát, Detroit koszos bárjainak illatát, és azt a lazaságot és feelinget, ami áthatotta az akkori zenét. Ez a lemez egy tisztelgés a horror színház előtt, amely Alice Cooper szinonimája lett, de egyben egy örömteli, felszabadult rock ‘n’ roll ünnep is, sokkal kevesebb giccsel, mint a mostani Halloween-partik. Nem is szeretnék most dalonként végig menni a lemezen. Mert a nyitó savas bluesos Black Mamba-tól a záró színpadias és egyben megható See You on the Other Side-ig a hetvenes évek legjobb Alice esszenciáját hordozza az összes nóta. Nem olvastam utána mikor íródtak ezek a dalok, de nem lennék meglepve, ha a trapéz nadrágok évtizedében. Minden pillanatát áthatja a hetvenes évek felszabadult és görcsmentes laza hangulata. A lemez külcsínéről még nem beszéltünk, ami szerintem nem szokott erőssége lenni Alice Copper-nek, de most ez is zseniális lett. A klasszikus Hammer Films horrorok filmplakátjait idéző stílusával és jó értelemben vett harsányságával.
The Revenge Of Alice Cooper egy élmény, amely visszaidézi a rock ‘n’ roll és rockzene aranykorát, miközben bizonyítja, hogy a valódi tehetség és szenvedély időtálló és nagyon nem korfüggő. Ez egy olyan album, amelyre szükségünk van, különösen ebben a gyorsan változó világban, ahol a pillanatnyi trendek uralkodnak. Alice Cooper és régi harcostársai megmutatják, hogy a rock ‘n’ roll lelke még mindig él, lüktet, és képes bosszút állni az idő múlásán.
Ez a bosszú hangos lesz, és mélyen beléd ivódik. 10/10