A finn Omnium Gatherum olyan banda, amely ugyan már 1996 óta létezik, de nem igazán vetül rá a rivalda vakító fénye, pedig derekasan teszi a dolgát immár majd’ 30 éve. A zenekar gitárosa, egyben főnöke, Markus Vanhala egy másik finn dallamos death metal zenekarral, az Insomniummal való kapcsolata miatt is ismerhető, de igazán tavaly kezdtem felfigyelni rá, amikor a Cemetery Skyline „szupergrupp” bemutatkozó lemezén pengetett hatalmasakat. Bár az az album nagyrészt Mikael Stanne tiszta éneklésének ünnepe, Vanhala volt ott is az egyik fő dalszerző (közel az album felét Stanne-val közösen írta), emellett pedig ott egyedül zengeti hangszerét, kimagaslóan.
Éppen a Nordic Gothic-on nyújtott teljesítménye miatt éreztem úgy, itt az ideje, hogy alaposabban megismerjem a munkásságát, így sorra vettem elő az Insomnium és az Omnium Gatherum legutóbbi albumait. Ami a dallamos death metalt illeti, nálam az szívügy. Eleve nagyon szeretem a finn metal színteret, de a finn dallamos death metal általában is sokkal jobban bejön komorabb, hangulatosabb és melankolikusabb jellege miatt, mint a keményebb, lendületesebb és NWOBHM által jobban befolyásolt svéd hangzás.
Szóval most éppen az Omnium Gatherum áll a kritika középpontjában, mivel a tizedik stúdióalbumuk, a May The Bridges We Burn Light The Way a múlt hónapban jelent meg. Ez a zenekar első albuma az 2021-es Origin óta, és a második a jelenlegi, öttagú felállásukkal. Vanhala maradt itt az egyetlen eredeti tag, de Jukka Pelkonen frontember és Aapo Koivisto billentyűs is már kb. 20 éve a zenekar tagjai. A Mikko Kivistö basszusgitárosból és Atte Pesonen dobosból álló ritmusszekció azonban viszonylag új, ez az album a második, amelyen közreműködtek (de itt van még egy korábbi tag, Joonas Koto is, aki az utóbbi időben újra játszik élőben a zenekarral, néhány gitárszólóval pedig itt is hozzájárult a végeredményhez).
Az Originhez képest, ami a klasszikus finn dallamos death metal stílus követelményeinek megfelelően nagyszabású és komor hangulatú volt, a May The Bridges We Burn Light The Way harapósabbnak hat így pár hallgatás után, bár maga az album rövidebb, és nincsenek rajta igazán hosszú darabok, azonban végig fülbemászó dallamok és billentyűk által elővezetett hangulatok uralkodnak rajta. A nyitó instrumentális-címadó már a legelején megalapozza az album atmoszféréját, szintis-aprítós ütemű, sötét hangulatú felvezetés. A My Pain nyitánya tartalmaz néhány neoklasszikus gitárfutamot, majd újra a szintidallamok kerülnek előtérbe ahogy a dal beindul, a szárnyaló refrént pedig egy lendületes riff, rengeteg dupla basszus-dob és szintetizátorágy támogatja meg. Kiemelném, hogy a refrén az album egyik legemlékezetesebb pillanata – Pelkonen mély, morgós énekhangja erőteljesen szól a szintetizátor hangjával átellenben, mielőtt hozzátáncolna egy éteri-tiszta vokál. A banda korábban is használt tiszta éneket, de azt gondolom, hogy ez a kemény és tiszta ének kombináció most működik a legjobban, még akkor is, ha a tiszta ének inkább atmoszférikus, mint erőteljes.
A Last Hero egy hivalkodó szintidallammal indul, mielőtt belendül egy dallamos gitártéma, majd lassan épül fel köré a dal, a gitárok egyre összetettebbek, a dob pedig egyre intenzívebbé válik. Ez a lassú bevezető jól működik, különösen akkor, amikor az első versszak megmutatja a zenekar zenei súlyát – a rengeteg gyors-dupla basszus-dobbal és a mázsás riffeléssel.
A következő dal nemcsak a leghosszabb, de a legepikusabb is. A kezdő riff következetesen ismétlődik a közel hét perces játékidő alatt, de mégis a dobok és az ütemek a hangsúlyosak függetlenül attól, hogy gyors basszustémáról vagy egyszerűbb ütemekről van szó. A refrén ebben a számban ismét rendkívül hangulatos, mivel az összes alkotóelem, beleértve a tiszta vokált is, előkerül anélkül, hogy elnyomnák egymást. A The Darkest City szóló része egy lágy, mégis dallamos gitárszólóval kezdődik, amely egy újabb csatába torkollik a szintetizátorokkal. Van egy pont a dalban amikor azt hiheted, hogy így ér véget a dal, de a fő riff néhány másodpercnyi csend után még egyszer, utoljára visszatér, ezúttal azonban egy igazán érzelem teljes, szinte funk-jazz-szerű riffként. Ez az album egyik legjobb dala, és ha van egy dal ezen az albumon, amit meg kell hallgatnod, az ez. Kötelező!!!
A Walking Ghost Phase a lemez talán legtipikusabb dala, kiváló gitárhangulattal, szintiszőnyeggel, tapadós refrénnel, hangulatos kiállással és szólórésszel. Bár mindenhol ilyen lenne a tipikus… Az Ignite The Flame ismét egy hosszabb tétel, egy gyors tempójú, régi vágású riffel kezdődik, de az előrefrének is továbbviszik az old school hangulatot, amelyben vannak finoman szép elemek is, például a gitárszólamok, amelyek a refrén fölé építkeznek. Klasszikus metál hangzás, a gitárjáték dallamos, a szólót pedig egy ponton robbanásszerű ütemek kísérik le, majd jön a lenyugtató hangszeres levezetés.
A Streets Of Rage a másik olyan dal, amelynek a riffje folyton ismétlődik, ennek eredményeként ez a rövidebb dal rendkívül fülbemászó is, tele van hangulattal és dallammal. Mielőtt a refrén elkezdődik, azt érzem, hogy együtt kell dalolnom a zenekarral. Ráadásul a szóló két fele sem egy síkon fut le, az első része ugyanolyan technikás, mint amilyen dallamos a második fele, és ezt így, kombinálva hihetetlenül jól hangzik. Ez, mint mindig, a záró refrénhez vezet, és ezen a ponton, ha nem akarod ismét meghallgatni, akkor egyértelműen nem a zenekarban kell a hibát keresni.
Az utolsó vokálvezérelt dal a Barricades, egy gyorsabb szám, amely néhány nagy hatótávolságú neoklasszikus gitárdallammal indul – amelyeket megfelelően gyors dobok kísérnek, erősen progresszív metal hangulatban, amely a dal végéig meg is marad. A refrén egy kicsit kontrolláltabbnak érződik, de Pelkonen énekét továbbra is rengeteg gitár kíséri. Tekintettel az album többi részének atmoszférikusabb hangulatára, az itt hallható rengeteg erős riff és fülbemászó dallam ellenére ez a legbombasztikusabb dala a lemeznek. Az album ezután a Road Closed Ahead címmel bíró, instrumentális dallal zárul, ami nagyrészt egy atmoszférikus darab, amely az album igazi értékeire mutat vissza, bár ez egy billentyűs hangszerek által uralt tétel. A gitárok és a ritmusszekció húzása meglehetősen hipnotikus, a szintetizátor hullámai és dallamai pedig időnként meglehetősen filmzenei jellegűek, szép kontrasztot lehet találni az előző, mozgalmasabb számmal.
Véleményem szerint a dallamos death metal a death metalon belül egy olyan különleges alműfaj, ahol a zenészeknek megvan a lehetőségük – a műfaji kötöttségek mellőzésével – az egyediség kialakítására hangzás, hangszerelés vagy kreativitás tekintetében. Az Omnium Gatherum pedig tökéletesen él ezzel a lehetőséggel, összességében zeneileg ez az album hihetetlen. A zenekar minden tagja remekel, mindegyiküknek van legalább egy kiemelkedő pillanata. A frontember durva, brutális – időnként talán bumfordinak tűnő – énekhangja ellenére a zenekar ragyog a muzikalitásban, az album végighallgatása után ez nem is lehetne nyilvánvalóbb. Mennyiségileg hatalmas az ide gyűjtött hangulatok száma, amelyek a lélegzetelállító dallamokkal egyesülve azt eredményezik, hogy meg is van az év egyik legjobb dallamos death metal albuma. Ezzel a produktummal az Omnium Gatherumnak sikerült olyan zenekarként pozícionálnia magát, amely továbbra is kiválóan érzi magát a dallamos death metal közösségben, hangszerelési fogásaik pedig sokkal jobbak, mint amit más zenekaroknál, például az Arch Enemy újabb albumain tapasztalhatunk.
Tekintve, hogy a May The Bridges We Burn Light The Way egy olyan Omnium Gatherum élmény, amelyet az elmúlt hónapban volt időm és lehetőségem teljes mértékben kiélvezni, egyértelművé vált, hogy ez egy olyan zenekar, amelyre jobban oda kell figyelnem, szándékomban is áll az összes korábbi kiadványt megismerni és az arra fogékonyakkal is megismertetni, mivel a zenekart minimum előkelő méltóságnak kell tekinteni az extrém metalos királyi udvarban.
9/10