A Turnstile valamikor a 2010-es évek második felében került a látóterembe – elsősorban úgy, mint egy szerethető garázsrock banda, ami a Nirvana rajongó tinisrác énem húrjait pendítette meg bennem. Semmi különös, csak egyszerűen jó. Aztán a zenekar szépen lassan elkezdett mindenhol szembe jönni velem: zenei magazinokban, social média felületeken, és még a legszűkebb buborékomban, a zenész haverok is egyre többször küldték, hogy ismered e, itt az új szám, hű de jó – a TS tehát lassan, de biztosan lett egy „átlagos” bandából a 2020-as évek meghatározó zenekara, akik újradefiniálták a gyerekeink generációjának azt a zenét, amit mi felnőttünk. Ezért önmagában köszönet járna nekik, de az is fontos, hogy idén nyár elején kiadták az eddigi pályafutásuk talán legfontosabb lemezét, a Never Enought-ot, amit érdemes mélyebben kivesézni. Lemezkritikánk.
Ma már adatvezérelt módon értékelik (és sokszor írják is) a zenét- ezen érdemes lehet pro vagy kontra vitatkozni, de az egy külön cikk témája. Viszont, ha már ezt a világot éljük, érdemes pár tényadattal alátámasztani azt, hogy a Turnstile miért az, ami a mai rockzene világában: 2021‑es harmadik lemez, a Glow On Grammy-jelölésekkel és hatalmas sikerekkel robbant be: “Blackout” 49 millió, “Mystery” 43 millió streaming kattintást hozott. Spotifyon a mostani albumról „Never Enough” 7,27 M, lejátszásnál tart „Seein’ Stars” 4,8 M kattot ért el – alig pár nap alatt. A YouTubeon a “Never Enough” klip múlt hónapban jelent meg – 1.4 millió megtekintésnél jár, ezzel a zenekar történetének messze legnézettebb anyaga lett. A lemez a Billboard 200‑as listán a 9. helyen nyitott, és más országokban is jól szerepel.
Mindez igen szép – és valószínűtlen – teljesítmény egy 2010‑ben, Baltimore‑ból indult, hardcore gyökerekkel bíró bandától, akiket az Inside Out, Breakdown és a Madball inspirált. 2018‑as Time & Space című albumuk kritikai áttörést hozott: Billboard elismeréssel és kiemelt fesztiválfellépésekkel (Louder Than Life, Hellfest stb.) öregbítették hírnevüket.
Ebből a háttérből nőtt ki a Never Enough, a negyedik stúdióalbumuk, ami az első a 2022-ben távozó alapító gitáros Brady Ebert nélkül – akit alapvetően sokan határoztak meg zenei agyként. Emiatt ez a lemez különösen fontos volt, hiszen azt is bizonyítani kellett, hogy az egyik alaptag nélkül is tudnak tovább lépni.
A zenekar már elért a stadionok előszobájába, az előzetes adatok szerint 2025 őszén pedig indul a Never Enough turné, a fesztiválszezonban pedig Aftershock, Ottawa Bluesfest, Miami III Points – mindez több tízezer embert mozgathat majd meg rajongóként. Az eddigiekben már mindent elértek, amit ezzel a zenével el lehet, szerepeltek amerikai late night showkban, felléptek a Coachellán, a Lollapaloozán és a Glastonburyn – tehát tényleg, minden szempontból fontos ez a lemez a karrierjükben, amely generálja azt a kérdést: hová, merre tudnak még tovább vagy másfelé lépni?
A válaszhoz érdemes azt megnézni, hogy mi okozza ezeket a számokat és eredményeket?
A Never Enough egy műfaji híd: energiával teli, trükközős, mégis nyers, ugyanakkor már-már popos. A Turnstile visszatért a hardcore‑közösség csakrájához, ugyanakkor elvisz minket egy nyitottabb, zenei világi körutazására. A HC gyökerek a gothic, grunge, latin, jazz, jegyekkel alkotnak egy meglehetősen eklektikus elegyet. A zenei játékosság határtalan: hosszabb szerkezetek, ambient instrumentálok, fuvolabetétek – merész, de működik. Az album szintetizátorokkal kevert gitárokkal operál sokat, így az ember kap egy meglehetősen egyedi soundot, aminél sokszor nem tudja eldönteni, hogy egy hardcore banda akar popot játszani, vagy fordítva? A Cure, a Police alter világa ugyanúgy visszaköszön itt, mint a primitíven darálós punk/hc elődök munkája.
E mellett személyes, elmélkedő dalszövegeket kapunk, amelyek a kiégés, identitáskeresés, érzelmi-mentális problémákra reflektálnak.
Mindezt egy emocionálisan szuggesztív frontember adja elő – a Nirvana nyers érzelmi megközelítésére, ahol a grunge őszintesége és keménysége ambivalens, sötét melódiákban él tovább. Brendan Yates vokálja egyaránt képes elénekelni a dallamos részeket, mint Cobain, de ordítozásra is van affinitása a’la Zack de la Rocha.
Nem tudom, kinek való ez a lemez, mert az öreg rockereket, a fiatal generációt, a hc arcokat, a jazzrock nyugdíjasokat és a nyitottabb poppereket is meg tudja fogni.
Meg merem kockáztatni hogy ez a fajta crossover az, ami a rockzene egyik lehetséges jövője lesz… és ez a válasz arra, hogy miért fontos ennyire ez a lemez – nem csak a Turnstile karrierjében, hanem az egész műfaj miatt. Ami viszont nem feltételes, hanem biztos, hogy ez így ebben a formában is 10/10.