James Clawell Sógun című epikus történelmi regénye 1975-ben jelent meg. Szívünk szerint a historikus kalandregény kategóriájába sorolnánk, de a szerző annyira mélyre ásott az akkoriban még ismeretlen Japán történelemben, hogy inkább tekinthető a mű műfaj teremtőnek. A világszinten sikeres bestsellert egy filmadaptáció követte, 1980-ban, Richard Chamberlain főszereplésével -és a magyar származású Andrew László fényképezése mellett. Az öt részes minisorozat akkor jött ki, amikor ez a fogalom és formátum még gyakorlatilag ismeretlen volt – így mondhatjuk, hogy nem csak a regény, hanem az abból készült mozgókép verzió is megelőzte a korát. 2024 februárjában aztán – 44 év szünetet követően- a Hulu stream felületén debütált a reboot, aminek ilyen előzmények mellett nyilván magas elvárásoknak kellett megfelelnie- amit a produkció remekül teljesít is.
A Sógun egy nehezen adaptálható dolog: a regény , és a belőle készült sorozat is meglehetősen lassú az elején: egyrészt, a főszereplő angol navigátor szemén keresztül az ember megismer egy szinte teljesen ismeretlen kultúrát és kort, – ennek mélységét talán szemléltetheti az, hogy jómagam például kamaszként a könyvet használtam az első japán szótáramnak: rengeteg fonetikusan írt japán szó és kifejezés van a regényben, a végén pedig volt külön japán-magyar szótár is. …másrészt rengeteg a szereplő, a helyszín, és a történet maga is komótosan építkezik. És, ha már nyelv: a sorozat eredeti nyelven nem angol, hanem angol-japán-portugál nyelvsávot kapott. Ez alapvetően jól adja vissza a kultúrák közti különbséget, és az egyes jelenetekben nagy szerepe van annak, hogy a forrófejű angol a hideg japán nemeseknek mit mondd, és azt a tolmácsa hogyan fordítja le…már csak ezért is ajánlott a feliratos verzió megtekintése…
A lassú és alapos történetépítés még a televíziózás hőskorában is egy kihívás lehetett, de a 2020-as évek gyors vágásokon és instant élményeken szocializálódott korosztálya számára kérdéses volt ez a fajta tálalás. Ezt a nehéznek tűnő akadályt viszont remekül ugrották meg az alkotók – amihez kellett egyfajta kreativitás, tisztelet az alapmű felé, és rengeteg profi filmes szakember illetve tonnányi pénz, amit a díszletek és jelmezek elkészítésébe fektettek. Európai szemmel nézve a japánok öltözködése, építészete, gasztronómiája mindig is egzotikus volt – és ezt a kulturális szakadékot a sorozat maximálisan ki is használta, és vizuálisan nagyon erősen épít erre.
Sokan egyfajta japán Trónok Harcát vártak az újkori adaptációtól, de nem az lett: Rachel Kondo és Justin Marks, a sorozat két alkotója kerülte a túlzott erőszakot és a szexualitást, viszont cserébe remekül mutatta be a Japán kultúra mélységeit, esztétikáját, és titokzatosságát. A mű hossza kicsit megnyúlt az eredeti 5 részhez képest – 10, egyenként 50-60 perces epizódra húzták részt. Így viszont van tér és lehetőség a szereplők bemutatására. Itt minden fontosabb karakter megkapja a maga háttérsztoriját, motivációját, társadalmi helyzetét és szociális kapcsolatait. Ez azért is fontos, mert az eredeti clawelli műben egyaránt megjelent a dráma, az intrika, és a politikai szál, de a szerelem is. Az 1980-as filmadaptáció főként a főhős és a japán tolmácsa közt szövődő szerelmi szálra koncentrált, Kondo és Marks viszont inkább a politikai -és háborús részt helyezte előtérbe- így a két alkotás hangulatában erősen eltér egymástól.
A Sógun nem egy könnyű „olvasmány”, még filmsorozat formában sem: viszont az ember olyan vizuális élményt, és alapműveltséget expliciten növelőtartalmat kaphat, amit semmi más nem tud pótolni.
10/10