Közkeletű vélemény, hogy fesztiválnagyhatalom vagyunk – az 1993-ban megrendezett első SZIGET óta fesztiválbrandek százai nőttek ki a földből. Van amelyik fejlődött, van amelyik átalakult, van amelyik megszűnt, de a fesztiválbiznisz mindenképpen pörög, és GDP arányosan kimutatható az iparág jelenléte itthon (még, ha mostanában kicsit döcög is). Csizmadia Attila és Topolánszky Tamás Yvan a Halluci-Nation és a JUNO11 Pictures koprodukciójában készített dokumentumfilmje arra vállalkozik, hogy bemutatja a hungarikumnak számító magyar fesztiválok történetét és backgroundját. Lássuk, hogy sikerült…
A hazai fesztiválhistorizmus valamiért mindig a Gerendai -Sziámi páros által Szigettel kezdi a történetet. És, bár egyértelmű, hogy a modernkori fesztiválozás és az úgynevezett fesztiválpiac kialakulása hozzájuk köthető, mégis azt gondolom, hogy ennek a kulturális szegmensnek a vizsgálata hibás, ha ezt adjuk meg origónak. Ugyanis, az első EFOTT 1976-ban, az első Debreceni Jazz Fesztivál pedig 1972-ben indult, és akkor még nem is beszéltünk a szegedi SZIN jogelődjének tekinthető Szegedi Ifjúsági Karneválról, ami 1968-ra datálható. Ezek, ha nem is mai értelemben vett fesztiválok, de mindenképp előképei a későbbi történéseknek és a mai napig működnek, ezért pedig minimum furcsa, hogy említésre se kerülnek ebben az alkotásban. Ha a fesztiváltörténetet-vagy jelenséget mély kontextusban akarjuk vizsgálni, vagy bemutatni, akkor ez eddig mindenképp kimaradt -és sajnos a Fesztiválország című film sem teszi meg azt a gesztust, hogy ezt megtegye. Az alkotók eddigi írott-és filmes anyagokhoz hasonlóan a Szigettől kezdik a sztorit, ez nekem rögtön a film elején adott egy hiányérzetet.
A film készítői végigmennek a Sziget szoknyájából kibúvó VOLT, Sound, Strand és fesztiváloktól kezdve a későbbi tematikusabb, úgynevezett modernkori fesztiválokig – mint a JazzPiknik, a Fekete Zaj, vagy a spirituális Everness – ez remek összképet nyújt a hazai fesztiválpiac sokszínűségéről és rétegezettségéről, ugyanakkor csak ebben az esetben működik, ha az ember az „újszülöttnek minden vicc új” állapotban megy neki a mozinak. Vannak azonban nagy hiányzók: a már említett EFOTT és SZIN mellett kimarad a vidék legnagyobb fesztiválja, a CAMPUS, illetve az Inota, a Rockmaraton, az Ördögkatlan, a Tábor Feszt, a paksi GasztroBlues, és még sokan mások…
A film egyik nagy hibátusa ez: akik érintettek fesztivál ügyben, azok nagyon új információt nem kapnak, akik viszont ezen keresztül akarnak elmerülni a témában, azok kapnak egy belterjes, és szubjektumok által szelektált filmet, ami az életérzést átadja, az információ azonban hiányos és torz. Ez különösen úgy volt szembetűnő, hogy a debreceni díszbemutatón a rendező, Csizmadia Attila kérdezője nem más volt, mint Süli András, a Campus egyik főszervezője. Roppant kellemetlenül hatott első kérdésként, hogy miért is hiányzik a Campus, és még sok más kezdeményezés ebből az alkotásból… A filmhez kapcsolódó kerekasztal beszélgetés egyik nagy tanulsága az volt, hogy talán érdemes lett volna (vagy lenne?) sorozatot készíteni ebből, hiszen érthető a vágói logika és kényszer, de így tényleg nagyon nem teljes a kép.
A készítők célja nemes volt, a megvalósítás viszont kicsit megbicsaklott. A fesztiválozás nagyon sok aspektusa kimaradt: mit indukáltak a hazai kulturális életben a fesztiválok? Mi alapján él túl, vagy szűnik meg egy rendezvény brand? Miért van nagyon erős eltolódás a nyugati és a keleti országrész fesztiválszámai közt? Itt megjegyezném, hogy a film címe lehetett volna Fesztivál Nyugat-Magyarország is -ugyanis a nagy hiányzók egyik ismérve, hogy nagy részük a keleti régióból való.
Összefoglalóan: érdekes film a fesztivál-érintettséggel bíróknak, felsorakoztat néhány érdekes háttérsztorit és a retró-faktor is magas benne, de összességében érdemes fenntartásokkal kezelni.