Gyűljetek körém, ti a hangok misztikus világának és a fülbemászó zsenialitásnak megbecsült kedvelői! Hagyjuk meg a megszokott koncertlátogatások krónikáit a gőgös korabeli rockkritikusoknak és a kósza hippiknek. Mi most egy olyan visszatekintő utazásra indulunk, mely nem csupán a zene történetének egy fejezetét lapozgatja, hanem egyenesen egy ókori római amfiteátrumba vezeti be tisztelt hallójáratainkat. Tárgyunk egy valóságos óriás a maga nemében, nem más, mint a legendás film, a Pink Floyd at Pompeii, mely még ma is az ajkunkon gurul egy elfeledett ráolvasás súlyával. Készüljetek fel tehát egy olyan értekezésre, mely nem csupán hangról és képről szól, hanem egy alkímiai átalakulásról, ahol egy római rom levegője töltődött meg a kibontakozó zsenialitás elektromos esszenciájával. És ígérem, lesznek növények és sok-sok köhögés, ha épp ahhoz van kedvünk! Van, aki némi huncut éllel azt sugallná, hogy az 1971-es év egy puszta szempillantás a kozmikus végtelenben (bár az emberiség szempontjából már-már a Történelem Főutcájának sarkánál vagyunk), egy merész zenei csínytevés tanúja volt. Mert ebben a trapéznadrágok és egzisztenciális szorongások korszakában, amit a legkevésbé sem vádolnánk azzal, hogy túlságosan is „épeszű” volt, négy rendkívül fiatal legény, alig kinőve a metaforikus pelenkájukból úgy döntött, elveti az élő előadás megszokott szigorát. Itt nincsenek tomboló tömegek, nincsenek ragacsos padlók (feltételezzük, bár a római higiénia történeti adatai kissé homályosak), nincsenek túlárazott, langyos sörök. Dehogy! A megfelelési kényszer nélküliség szellemében, mintha csak azt mondták volna: „A fenébe is, nem adjuk elő senkinek, csak magunknak és az évezredes köveknek, melyek kétségtelenül több érzékkel rendelkeznek, mint egy átlagos zenei producer!” Ennek a különleges látványosságnak a közönsége ősrégi romok gyülekezete volt, szellemek visszhangjainak szétszórt moraja, és a Vezúv sosem szűnő, éber tekintete, amely feltehetően a legjobb helyet foglalta el a „bal oldalon, fent, egy kicsit jobban látni” kategóriában. Képzeljétek el, ha meritek, micsoda pimaszság ez! Egy ilyen rendkívül magával ragadó élményt megalkotni, mégis megtagadni azt az imádó tömegektől a zsenialitás egy olyan megnyilvánulása volt, amely az élvezetes perverzió határát súrolta. Mondhatni, ez volt a végső zenei előjáték, mely után a világ levegő után kapkodva vágyakozott többre.
Valóban, míg a világ türelmetlenül várta a készülő Meddle album gyümölcseit, ez a négy zseni olyannyira isteni halogatással, hogy az már-már a művészetet súrolta (vagy legalábbis a hivatalos brit állami protokoll szándékos megsértését) belebotlott egy mesterműbe. Egy szerencsés baleset volt, egy dicsőséges kitérő, egy „a fenébe is, lássuk, mi lesz belőle, talán egy jó tea is” pillanat, amely minden idők egyik legjobb „koncert” felvételéhez vezetett. Ahogy a kamerák pásztáznak a tagokon, s egy-egy vágás erejéig a háttérben derengő római emlékeken, szinte érezni, amint a levegő átitatódik a fűszaggal, s a kreatív gőzök egyre sűrűbbé válnak, mintha maga a Vezúv is egy óriási marihuána pipává változott volna a cél érdekében. Azt állítani, hogy csupán „megalkották”, alábecsülné a benne rejlő puszta véletlenszerűséget. Inkább egy mitikus vadállat felébresztéséhez hasonlított, egy olyan folyamathoz, amely egyszerre volt finom és teljesen mélyreható és valószínűleg nem igényelt hatósági engedélyt, mert még a bürokrácia is megrezzenne egy ilyen abszurd ötlettől. A kreatív folyamat, mint tudjuk, gyakran virágzik a váratlan kitérők termékeny talaján, és itt, Pompeji romjainak néma tanúi között, a kitérő vált minden kitérők kitérőjévé, sőt, a kitérők nagymesterévé, melyre még a Brit Vasút is elismerően csettintene. És ha mindez nem lenne elég, hogy a szkeptikus is elhallgasson, és a macska is fejet hajtson, elárulom: csodával határos módon, csak mostanában került sor arra a technikai bravúrra, amire már évtizedek óta vártunk! Az eredeti felvétel audio verziója, mely eddig csak a beavatottak félig-meddig homályos pletykái között élt, most Steven Wilson hathatós hangmérnöki tevékenységének és újrakeverésének köszönhetően végre napvilágot látott! Steven Wilson, ha valaki netán nem ismerné ezt a hangmérnökök crème de la crème-jét, nem csupán egy szimpla stúdiós. Ő az a modern kori alkimista, aki a progresszív rock és a surround hangzás (és persze a tökéletes teafőzés) nagymestereként vált ismertté. Egyfajta zenei régész, aki képes volt porlepte mesterszalagokból előhúzni olyan részleteket és dimenziókat, amelyekről azt hittük, örökre elvesztek a történelem homályában vagy legalábbis valahol egy raktár mélyén. Wilson a hangzásbeli tisztaság és a térhatás megszállottja, aki már olyan zenekarok klasszikusait rázta fel, mint a Jethro Tull, a King Crimson, vagy épp a Yes, nem csupán újraalkotva, de egyenesen újjáteremtve azokat. E munkája révén a Pink Floyd at Pompeii audio változata most olyan tisztasággal és részletességgel szólal meg, mintha magunk is ott ülnénk a Vezúv árnyékában, hallgatva a zenekar rituáléját anélkül, hogy a hamuval kellene lehetségesen bajlódnunk. Igazán figyelemre méltó, már-már a „Szent Grál” megtalálásához hasonlatos esemény, de annál sokkal jobban szól!
És mi van a helyszínnel, ha kérdezni merészeljük? Pompeji egy név, amely megkövült tragédiát és régészeti csodákat idéz, akaratlanul is társ-főszereplővé vált ebben a példátlan drámában. Misztikus romjai, melyeket egy letűnt kor melankolikus suttogása itatott át (és valószínűleg némi Vezúv-hamu is), páratlan színpadot biztosítottak. És ezen a színpadon egy zenekar a Pink Floyd egy kollektív entitás volt még, mely már akkor megkezdte felemelkedését a zenei legendák birodalmába. Egy banda, mely nem kevésbé burkolódzik misztikumba, mint maguk a kövek melyeken jártak, sőt, talán még annál is jobban, hiszen a kövek legalább nem adtak ki olyan abszurd lemezeket, mint a „Ummagumma”. Ennek a két entitásnak a találkozása, az egyik az emberi erőfeszítés és a természeti katasztrófa emléke, a másik a hanginnováció bontakozó ereje, egy megtörhetetlen, szinte spirituális köteléket kovácsolt. Mintha Pompeji ősi szellemei, évezredes álmukból felriadva, a saját esszenciájukat kölcsönözték volna a zenének, egy olyan túlvilági jelleggel itatva át, mely dacol a könnyű kategorizálással. Vagy legalábbis a brit köztisztviselői kategóriázással, ami már önmagában is egy figyelemre méltó teljesítmény.
Ez, kedves olvasó, nem csupán rock and roll. Ez az igazi progresszív, a zenei konvenciók határainak könyörtelen feszegetése. A Pink Floyd, még viszonylag kezdeti szakaszában sem elégedett meg azzal, hogy pusztán szórakoztasson; igyekeztek elszállítani, túlszárnyalni, a hallgatás aktusát transzcendentális élménnyé emelni – mintha egy kozmikus teadélutánra invitáltak volna, ahol a süti is trip. A zene kibontakozása maga egy pszichedelikus utazás, ahol a dallamok nem csupán hangjegyek, hanem a tudat kapui, amelyeken át egy kalapos úr belép, és megkérdezi, látta-e valaki az elefántját. Minden hang, minden kitartott akkord, minden visszhangzó ének mintha egyre mélyebbre vonzana hipnotikus ölelésébe. Olyan érzés, mint amikor finoman, de rendíthetetlenül egy hangörvénybe szippantanak be, egy utazás, amelyből az ember egyszerre felvilágosultnak és furcsán megváltozottnak érzi magát, és esetleg egy kicsit kevesebbet tud, mint amennyit eredetileg. Az ember úgy érzi, a körülötte lévő levegő is szimpatikusan vibrálni kezd a hangszórókból áradó kozmikus zümmögéssel, mintha a szomszéd is épp most fedezné fel a gitárszólók értelmét.
És akkor ott van maga a zene. Ó, a zene! Ó, a zene? Leírni pusztán „lenyűgözőnek” vagy „erőteljesnek” súlyos alulértékelés lenne, egy olyan kritikai bűncselekmény, amiért az ember börtönbe kerülhetne valami vicces büntetésért, mint például a kötelező banánevés. Egy szonikus építmény, aprólékosan megalkotva, mégis organikus, szinte ősi minőséggel bír. A tisztaság, a hangszerek elkülönülése, a hangtér puszta mélysége – még a mai szigorú elvárások szerint is, egyszerűen döbbenetes. Szinte érezni, ahogy Nick Mason dobjainak rezgései visszhangoznak az ősi amfiteátrumban, hallani Richard Wright billentyűinek finom árnyalatait, amint a hőségben csillognak, és megtapasztalni David Gilmour gitárjának éteri minőségét és Roger Waters basszusgitárjának földmélyi morajlását, ahogy elvarázsoló mágiáját szövi. Ez a nyers tehetség és az aprólékos mérnöki munka tanúsága, hogy még élő közönség energiája nélkül is az előadás szinte tapintható intenzitással mozog, mintha minden egyes hangjegy egy apró, de rendkívül fontos brit gombóc lenne, mely szétpattanva felszabadítja az Univerzum titkait.
Végső soron, amit a Pink Floyd at Pompeii MCMLXXII-ben látunk, az nem csupán egy koncertfilm, hanem egy mélyreható művészi nyilatkozat, ami valószínűleg sokkal jobb, mint bármi, amit a Kulturális Minisztérium valaha is kiadott. Tanúsítja, hogy a zene legtisztább formájában túlszárnyalja a fizikai nézőközönség szükségességét, az ereje abban rejlik, hogy mély kapcsolatot képes teremteni a művész és a hallgató között, még az idő és a tér hatalmas szakadékán keresztül is, ami egyébként egy remek téma egy újabb filozófiai esszéhez, amit senki sem olvasna el. A zene és a helyszín, ebben az egyedülálló esetben, misztikus egységet alkot, egy olyan tökéletes szimbiózist, amely predesztináltnak tűnik, mintha maga Isten (vagy legalábbis valaki a BBC-től, aki egy kicsit túl sokat ivott) rendelte volna el. Egy elveszett civilizáció visszhangjai válnak egy új zenei paradigma rezonátorává, olyan művet hozva létre, amely monolitikus teljesítményként áll a zene és a film annalesaiban. Tehát, készítsétek fel érzékeiteket, készítsétek fel lelketeket (és esetleg egy mentális feljegyzést arról, hol hagytátok a banánokat), mert amit most meg fogtok tapasztalni, az nem kevesebb, mint egy zarándokút a szonikus varázslat szívébe.