TÉNYEK:
A Pantera egy amerikai heavy metal banda, amelyet eredetileg 1981-ben alapított a texasi Arlingtonban az Abbott fivérek, „Dimebag” Darrell (gitár) és Vinnie Paul (dob). Néhány évvel később Phil Anselmo énekes és Rex Brown basszusgitáros csatlakozott hozzájuk. A zenekar „groove metal” néven megismert stílusa az 1990-es években vált rendkívül népszerűvé és adta meg a bandának a halhatatlan jelzőt. Az olyan albumok, mint a Cowboys from Hell (1990), a Vulgar Display of Power (1992) és a Far Beyond Driven (1994) hatalmas sikert arattak, és a Panterát korának egyik legnagyobb zenekarává tették. Annak ellenére, hogy 20 millió lemezt adtak el és négy Grammy-re jelölték őket, a zenekar 2003-ban, a belső feszültségek miatt feloszlott. Az Abbott fivérek időközebn elhunytak, Dimebag 2004-ben tragikus gyilkosság miatt, Vinnie Paul pedig 2018-ban természetes módon.
2022 decemberében a Pantera, a klasszikus korszak még elő tagjaival, Phil Anselmóval és Rex Brownnal újra turnézásba fogott, hozzájuk szintén két korszakos zseni, Zakk Wylde (gitár) és Charlie Benante (dob) csatlakozott azért, hogy tisztelettel az elhunyt tagokra méltóképpen megünnepeljék őket a rég nem látott rajongókkal. A gyakran tisztelgésnek, nem teljes „újjáélesztésnek” szánt turné nagy sikert aratott, világszerte teltházas előadásokkal, és még mindig nem látni a végét. 2023-ban ez a formáció már két egymás utáni napon hatalmas metal ünnepet ült a magyar rajongókkal a Barba Negra színpadán, 2025. február 3-án pedig a Child Bite és Power Trip társaságában érkeztek az Arénába úgy, hogy én éppen el is tudtam veszíteni a Panterával elő fellépésével kapcsolatban még fennálló „szüzességem”. (Csak szólok, hogy sajnos a Child Bite-ról lemaradtam…)
POWER TRIP:
A Power Trip a frontember, Riley Gale korai halála után hosszú szünetet tartott. A banda több évig inaktív volt, pontosabban 2020-tól egészen 2023-ig, amikor váratlanul ismét felbukkantak Texasban. 2024-ben a crossover thrasherek adtak már pár koncertet, 2025-ben pedig teljes erővel visszatértek, és bekerültek a Pantera turnécsomagjába.
40 perces fellépésük során nyolc dalból álló, intenzív szettet kaptunk, a Soul Sacrifice-szal kezdtek, majd az Executioner’s Tax (Swing of the Axe) című, talán legnépszerűbb számuk következett. Feszesen és zúzósan szóltak, és olyan headbanger riffeket zúdítottak a szép számmal erre vevőnek mutatkozó népre, amelyek egyszerre voltak fenyegetőek és lelkesítőek.
Az új frontember, Seth Gilmore tökéletesen passzol a zenekarhoz, felvillanyozó színpadi jelenléte be is kapcsolta a közönséget, „szörkülpitben” nyomta a sokadalom. Minden számot precízen és intenzíven vezényelt le, bár az egész banda kérlelhetetlen és folyamatos lendületet tartott a kissé azért egysíkúnak tűnő előadás alatt. A mellettem álló Rics-nek mondtam is, hogy erre a zenére felásom a kertet nagyon hamar (bárkiét, mert nekem nincs J).
Annak ellenére, hogy sokáig nem volt hír felőlük, a Power Trip megmutatta, hogy valóban visszatértek, sőt fel is kelthették egy fiatalabb generációs rajongótábor figyelmét is. Gyilkos teljesítményükből ítélve nyugodtan kijelenthető, nagy lesz a kereslet a Power Trip iránt a jövőben is.
PANTERA:
Ahogy írtam feljebb, a banda szinte megállás nélkül turnézik világszerte úgy, hogy 2022 decemberében játszottak először így együtt. Az előadás jelentős része épült arra, hogy hangsúlyozzák az Abbott fivérek metalhoz szcénához való hozzájárulásának tiszteletét, beépítve a tiszteletadást ezáltal az egész produkcióba, így tulajdonképpen úgy tűnik, szívből jön ez a tisztelgés a rajongók felé. Abbotték az egész műsorban kiemelkedő szerepet kaptak, Dimebag és Vinnie fehér sziluettjei fekete háttér előtt jelentek meg a bevezetőben, mielőtt elkezdődött a show némi bevezetőt követően a klasszikus The New Level erőteljesen prezentált változatával, a vásznakon közben pedig időszakonként válogatott felvételek jelentek meg a zenekar múltjából. Benante lábdobjain Dimebag és Vinnie portréi voltak láthatók, míg Wylde bőrmellényén viselte az emlékeit büszkén.
Lelkesen reagáltunk mi is több ezer felemelt kézzel, amikor Anselmo – mezítláb, rövidnadrágban és pólóban – megkérdezte: „Hányan láttátok a Panterát a 90-es években?” Még több kéz emelkedett fel, amikor megkérdezte: „És hányan jártok most először?”, majd a zenekar belekezdett a Mouth for War-ba, ismételten a legnagyobb tisztelet nevében.
Nos, vajon, hogy is hangzik a Pantera ezen verziója? Szerintem ez valójában a személyes elvárásoktól függ, és attól, hogy láttad-e az eredeti felállást évtizedekkel ezelőtt. Én „Pantera szűz” voltam eddig, sosem láttam őket ezelőtt, sőt magát a zenekart is csak a feloszlás és a Damageplan, valamint a Down után ismertem meg alaposabban (sorry!), valamikor 2004-2005-ben, Dimebag halála után. Azt gondolom, amit most láttam, vállalható, sőt… Anselmo erőteljes, konzisztens énekteljesítményt nyújtott, morgása nekem lenyűgöző volt, sokszor vitte a show-t a hátán, bár a lemezek magasait ezután az életvitel után szerintem nem is várta már senki tőle. Színpadi jelenléte azonban jócskán megenyhült már a Pantera csúcséveinek intenzív és kissé agresszív megnyilvánulásaihot képest, amelyeket a korábbi videókon láthattunk, jelenleg már inkább hálát sugároz, a szívére és az égre mutat gyakorta, sőt néha mosolyog is a színpadon, mondhatni píszi, cuki faterosan. Kőkemény fizimiskája ellenére azért a Foods alatti megemlékezős vetítés alatt néha ő is megremegett, sőt egy kicsit a szövegbe is belebonyolódott…
Zakk Wylde, miközben időnként hozzáadta egyéniségét, hű maradt Dimebag ikonikus riffjeihez, amelyek a nyers intenzitást bonyolult technikával ötvözik, bár néha azért a szólók – szerintem –elnagyoltnak tűntek. Izgalmas volt hallani Zakktől a magas hangokat a 5 Minutes Alone című klasszikusban, de külön említést érdemel Zakk kiváló háttérvokálos teljesítménye is a koncert során, de különösen a Floods alatt. (Itt azért megjegyzést érdemel, hogy a dalnak sok olyan eleme van, amely zeneileg beilleszthető lenne a Black Label Society muzsikájába is. J)
Anselmo mellett a klasszikus korszak másik megmaradt tagja, Rex Brown basszer kevésbé volt feltűnő jelenség a színpadon, Inkább a háttérben maradt a frontember és a gitáros mögött, de hiszen ez volt a szerepe még a zenekar fénykorában is. A legfontosabb, hogy játéka továbbra is kiváló, és láthatóan-érezhetően nagyon jól érezte magát a színpadon, szimpatikus figura lehet egyébként.
Charlie Benante, aki leginkább az Anthrax-szel elvégzett végzett munkásságáról ismert, tökéletesen illeszkedik a Pantera dinamikus élő hangzásához. Bár a személye többnyire a cintányérok mögött rejtőzött, lelkesedése nyilvánvaló volt, főként amikor időnként felállt és fülig érő szájjal vigyorgott. Pár rontása ellenére (hiszen azért Vinnie Paul sem fakezű volt) azért aranyos volt, ahogy néha, a lazább pillanatokban táncikált a cájg mögött.
Magyar vonatkozása a koncertnek – magán az eseményen túl –, hogy a Walk alatt a színpadra érkezett Csihar Attila (Mayhem frontember), illetve beugrált Zakk mellé a mikrofonhoz a refrének megerősítésére időnként Vörös Attila (felsorolnisnehéz számú ismert magyar és nemzetközi zenekar volt és jelenlegi gitárosa, Pantera cover zenész) is.
A koncertet a Domination/Hollow keveréke és a Cowboys From Hell album címadója zárta, amit az egész közönség együtt énekelt lelkesen. Az intenzív főszett után természetesen többet akart a lelkes, saccra félházasnál kicsit nagyobb létszámú Aréna, így megkaptuk zárásként a Fucking Hostile pörgős előadását, majd még egy sort átköltve a Led Zeppelin Stairway to heaven-jéből.
A setlistben főleg a Vulgar Display of Power (1992) és a Far Beyond Driven (1994), a Pantera történetének két kulcsfontosságú albuma vitte a hangsúlyt, szerintem majdnem mindenki megtalálta magának benne a szívéhez oly’ közel álló kedvencet. (Kivéve engem, mert a Cemetery Gates (!) nem volt, úgyhogy mennem kell legközelebb is, nincs mese.) A zenekar csak tizenhárom dalt játszott, és a teljes show körülbelül 80 percig tartott. Ez manapság nem sok egy ilyen kaliberű főzenekarnál, főként ilyen turnés tapasztalattal, jó lett volna hallani legalább néhány nem eléggé nyilvánvaló számot is a szettben, mint amilyen a Hellbound vagy a War Nerve például.
ÖSSZEGZÉS:
Természetesen kérdés, hogy a zenekar jelenlegi megtestesülése igazi újraélesztés-e vagy „csak” egy tisztelgés, de ebbe a vitába ne menjünk bele – ezt mindenki döntse el maga. Személy szerint a ’90-es években nekem nem volt szerencsém élőben szemtanúja lenni az eredeti zenekarnak, és most már csak annak örülhetek, hogy az új generációk legalább egy pillantást vethetnek arra a nagyszerűségre, amit ez a legendás metal banda akkoriban kreált és mutatott, tapasztalhatóan maradandó módon. Hiszem, hogy az igazán nagyszerű zene örökké él, és elképesztő hallani ezeket a dalokat élőben így is.
A koncert alapján, bárminek is tekintjük a Panterát jelenleg, egy dolog világos: a zenekar öröksége, a metalra gyakorolt hatása, a Dimebag egyedi gitárriffjeiből áradó zsenialitás és a muzsikájuk ereje tagadhatatlan. Ha legközelebb jönnek, én ott leszek, még akkor is, ha nem lesz Cemetery Gates.
Számlista:
- A New Level
- Mouth for War
- Strength Beyond Strength
- Becoming
- I’m Broken
- Suicide Note Pt. II
- 5 Minutes Alone
- This Love
- Floods
- Walk (Csihar Attilával és Vörös Attilával)
- Domination / Hollow
- Cowboys From Hell
- Fucking Hostile (ráadás)