Öreg ember, de nem vénember – Billy F. Gibbons: Hardware kritika

Az a fajta zene, amit Billy F. Gibbons szólóban és a ZZ-Top-ban is játszik a szó klasszikus értelmében véve kortalan. Éppúgy tud hozzá kapcsolódni egy vájtfülű „öregrocker”, mint egy ifjonc. Valahol ott lehet a titok, hogy lecsupaszított formában adja át a rock n’ roll lényegét, ami pont amiatt nem lesz soha idejemúlt, mert nincs semmi fölösleges sallang rajta. Csak az az őserejű blues alapú muzsika, ami valahol a 60-as évek végén kiszabadult a Marshall-okból. Ezt kínálta mindig az öreg szakállbetyár a ZZ-Top-ban (kivéve néhány albumot a 80-as években) és ezt prezentálja ma is, a szólóban kiadott albumain.

Huszon pár évvel ezelőtt olvastam egy interjút Billy bácsival, ott volt egy tételmondat, ami megragadt a fejemben. Megkérdezték tőle, hogy mégis milyen csajok buknak az ilyen hosszú szakállas ürgékre. A válasz csak annyi volt, hogy a sáros veszkó csizmásak. Olyan laza és frappáns volt ez a riposzt, mint amilyen a Hardware című új Billy F. Gibbons szólóalbum, ami immár harmadik a sorban. Valahol szinte szürreális, hogy valaki 71 évesen ilyen lemezt tegyen le arra a bizonyos asztalra. Társai sem nyeretlen tinik voltak, dobokhoz Matt Sorum (The Cult, Guns, Velvet Revolver) ült be, gitárnál pedig a country-rock zenész Austin Hanks. Fogták magukat és elvonultak a sivatagba egy ranchre, ott 3 hónap alatt megírták és felvették ezt az albumot. Valószínűleg ezek a dalok nem is születhettek volna meg máshol, csakis a Joshua fák tövében, a vibráló forróságban és végtelennek tűnő kietlen tájon.

Dalonkénti kielemzés teljesen felesleges, mert egységesen tökéletes mind a 37 perc. Még így is vannak kiemelkedő pillanatok, mint például a More More More olyan mázsás riffel támad, ami akár Clutch-nak is jól állna, húz, mint egy V8-as, és akkora refrénnel van felvértezve, mint ide Texas. Vagy ott van a Hey Baby, Que Paso, ami mintha az Alkonyattól Pirkadatig filmzene albumról maradt volna le. Lelki szemeim előtt megjelenik az isteni Salma Hayek, hogy lejtsen egy csábos vámpír táncot rá. Fülledt, mocskos mégis végtelenül laza. Az albumot záró Desert High-nak is olyan feelingje van, hogy mikor hallgatom ott vagyok az éjszakai sötét sivatagban, a végtelen számú csillaggal pettyezett égbolt alatt. Zseniális darab. Líra vonalon sohasem volt gyenge Billy bácsi, de az itt szereplő Vagabond Man a teljes életműből kiemelkedik. Vallomás az életről egy mindent megélt, megtapasztalt, önmagával és korával megbékélt embertől, egy olyan szólóval, amiért a gitárosok 90%-a eladná a lelkét az ördögnek. Alapvetően bármelyik dalt kiemelhetném a lemezről, majdhogynem naponta változik a kedvenc.

Az utóbbi 5 évben nem hallgattam meg albumot többször, mint a Hardware-t, legalábbis a Spotify statisztikám szerint. Valószínűleg nem véletlenül, pont jókor talált meg. Mikor végre elkezdtük visszakapni az életünket, nálunk is forróság volt. Teljes mértékben ilyen zenére volt szükségem. A nyár, a szabadság, a végtelen lazaság aláfestő zenéje ez. Az egész színtéren senki sem tudná ezt hitelesebben prezentálni, mint ez a vén texasi csibész. Garantálom, hogy ha a körúti dugóban ez szól az autódban, akkor a végtelen 66-os úton fogod érezni magad egy hotrod-ban (vagy egy obszcén méretű kabrióban), az úticél ismeretlen, de mégsem az a lényeg, hogy hova is érkezel, hanem maga az út a fontos! Szó volt egy jövőre érkező az új ZZ top lemezről is, ha elkészül mégis és feleannyira lesz lehengerlő, mint ez, én már elégedett leszek. Pontszám nem is lehet kérdéses, egy orbitális tízes!

Ez is érdekelhet

Kövess minket!

2,844RajongókTetszik
1,731KövetőKövetés
44KövetőKövetés
63KövetőKövetés
1,348FeliratkozóFeliratkozás