Az Ozone Mamából ismert Gábor Andrissal évek óta beszélgetünk arról, hogy a hard rock világától kicsit más irányba mutató southern/country stílusú szólólemezt szeretne megjelentetni. Az anyazenekar leálllása után ez a kérdés egyre élesebbé vált. Tavaly megjelent a Bigfoot Preston névre keresztelt projekt első életjele, a Glorybound című dal, ami már előre jelezte, hogy a szerző szívéhez közel álló stílusú, otthon dédelgetett ötletei, dalfoszlányai lassan tényleg végleges formát öltenek egy nagylemez formájában. Az anyag a GrundRecords gondozásában jelenik meg Light Up My Darkness címmel március 7-én, lemezbemutató pedig március 22-én lesz. Nagyinterjúnak indult baráti beszélgetésünk a szerzővel.
Évek óta beszélgetünk erről a dologról. Miért most?
Már az Ozone Mama idején gondolkodtam azon, hogy az oda nem igazán passzoló ötleteimet egyszer szólólemezzé gyúrjam össze. Jött a covid, be kellett zárkóznunk, és ez tökéletes alkalom volt arra, hogy megírjam ezeket a dalokat. Amikor már kimerészkedhettünk otthonról, akkor próbáltuk meg őket pár haverommal zenekari környezetbe átültetni. Eleinte viszonylag jól haladtunk, de egy idő után elvetettem a „zenekar” ötletét, mert úgy gondoltam, hogy ennek inkább egy szólóprojektnek kell lennie. A dalok túlságosan is személyesek voltak ahhoz, hogy a többiek alakítsák őket a saját ötleteik szerint. Elindultam tehát ebbe az irányba, és a zenész barátommal végül felvettük a lemezt.
De akkor itt a dalszerzés, a szövegek, a hangszeres részek jelentős része a te
kezed nyomát viseli…
A dalokat és a szövegeket valóban én írtam, sőt a lemez nagy részét is magam játszottam fel, a dob és a basszusgitár kivételével (bár egy dalban még basszusoztam is). Olyan dolgokat is csináltam, amit eddig nem: bendzsón, billentyűs hangszereken, ütőshangszereken játszottam, és ugye életemben először az énekesi feladatokat is magamhoz ragadtam (ehhez a felkészülés énektanárral zajlott, ezúton is köszönöm szépen a segítséget Träger Lilinek). Persze játszanak más zenészek is a lemezen, ezt bővebben ki is fejteném, ha érdekes téma.
Köszönöm, ez lett volna a következő kérdésem.
A dobokat nagyon régi jóbarátom, Markó János játszotta fel, aki például az Alva zenekarból lehet ismerős. Janival az Ozone Mama előtti bandámban, a Roosterben játszottunk már együtt kb. 20 évvel ezelőtt, megvan a kémia közöttünk. A másik gitáros és a basszusgitáros egy tehetséges testvérpár, Hajba Áron és Hajba Imre voltak, akiket például a BlackBirds Beatles Tribute-ban láthattok rendszeresen.
Igen, meg az Áronnak voltak a tiédhez hasonló szóló anyagai…
Így van, az Aaron’s Land Cargo, ami szerintem fantasztikus! Imre pedig jelenleg a Kiscsillag zenekarban játszik. Remek srácok, akik jócskán hozzájárultak a lemez végleges formájához. A demo ötleteimet profin feljátszották, persze hozzátéve a saját feelingjüket, a végeredmény pedig egy jól összeérett album lett. A vokálokat szinte minden dalban Balázs Bence barátom (ex-FreshFabrik, C.H.I.P.) énekelte fel, szerintem az övé az ország egyik legjobb énekhangja. Koltay Kurszánt biztosan ismered a Margaret Island-ből, vagy a Deák Bill Blues Band-ből, a lemez egyik dalában, a Bluebird Wine-ban ő zongorázik. A Lilium nevű folk-formációból is ismert Träger Lili, illetve az ő egyik tanítványa, Muzsnyai Márti (Interurban zenekar) alkották a női vokálszekciót. A hölgyek ugyan más stílusokban mozognak, de csodálatos hangjuk nagyon illett a két dalhoz, amelyekben közreműködnek, és sokat hozzátettek azok végső formájához. Hallható a lemezen egy fúvós szekció is, a volt Fortissimo együttesből Kuna Marci és testvére, Ferencz Kuna Gyula fújták a rezet egy dalban.
A Kedves Olvasóknak annyi kulisszatitkot elárulhatunk, hogy mire ők hallhatják a lemezt, és olvassák ezt az interjút, én már voltam olyan szerencsés, hogy előre hallhattam az anyagot. Ami lejött belőle, hogy nagyon ízlésesen és gazdagon van hangszerelve. Érződik, hogy ez egy blues/country/southern világot érint, de a privát véleményem az, hogy sokkal jobb a hangképe az egésznek, mint egy átlagos mai, akár menő country vagy country pop lemeznek.
Arra gondolsz, hogy kevésbé tradicionális?
Hammond orgona, bendzsó, fúvósok szólalnak meg. A stíluson belül nagyon egyedi ez a hangszerelés szerintem. Egyszerre autentikus és előremutató, van
egy olyan íze, amitől egyedi…
Az volt a cél, hogy pontosan az szólaljon meg a lemezen, amit a fejemben hallok, és azoknak a zenekaroknak a hatása köszönjön vissza a dalokon, akiket nagyon kedvelek. Itt az idehaza kevésbé ismert bandákra gondolok, nem a kommersz rádió-countryra. Mondhatni, hogy americana-t csinálok saját felfogásban.
Én már a Glorybound singlenél biztos voltam benne, hogy ez nekem nagyon be fog jönni lemez szinten is.
Nem szeretem ezt a szót használni, de talán pont ez a dal az egyik „legkommerszebb”, leginkább rádióbarát. Ezért is választottam beharangozónak. A lemezt meghallgatóknak annyit azért súgnék, hogy az albumon a Glorybound-nak egy bővített verziója szerepel.
Nem vagyok a country műfaj nagyon mély ismerője, de ez az ottani dolgoktól is
nagyon elüt…
Ez nem tradicionális country, hanem inkább ún. alternative country. A műfaj a kilencvenes években volt felkapott, olyan előadókkal az élen, mint például Ryan Adams, Tom Petty, Wilco, vagy akár a 16 Horsepower (később Wovenhand).
Na, a Wovenhand például egyből beugrott, amikor hallgattam…
Nagyon közel áll a szívemhez a kilencvenes évek alt-country sound-ja. Órákig lehetne sorolni azokat a zenekarokat, akik ebből a műfajból óriási hatással voltak rám és erre a lemezre.
Neked volt egy kultúr-missziód, ami 10+ évre nyúlik vissza: ez a Bigfoot Preston Facebook Csoport, ahol te az Ozone Mama gitárosaként egy nemzetközi online közösséget építettél a stílusközeli emberekből és zenészekből. Nyilván ezért nem kérdezem meg, hogy honnan a név… Itt vannak olasz, angol, amerikai, és kanadai arcok is. Én például rengeteg jó zenét kaptam attól a csoporttól…
Igen, volt egy olyan elképzelésem, hogy ha már saját rádióadóm nem csinálok, akkor legalább legyen egy facebook-os „rádiócsoportom”, ahol kifejezetten a feelinges, sokszor kevésbé ismert rockzenekarok dalait osztjuk meg. Egy idő után a csoport szépen megindult, mint adminnak csupán annyi volt a dolgom, hogy megosszak egy csomó, számomra kedves dalt. Az egyetlen kritérium a dallamos, feelinges rockzene volt. Sok jó zenét ismertem meg itt a többiek által én is, illetve több olyan (gyakran külföldi), hozzám hasonló zenemániás barátra tettem szert, akikkel máig jó kapcsolatot ápolok.
Ezt azért kérdeztem, mert amikor beszéltünk először arról, hogy szólólemezen
gondolkozol, akkor belém vágott, hogy a Gábor Andris névvel te kiadsz majd egy angol nyelvű anyagot? Mondjuk Áron Andris is ezt csinálja, haha…
Úgy gondolom, hogy angol nyelvű anyagot szerencsésebb angol név alatt csinálni. Az ismert country-pop sztárok is túlnyomórészt művésznévvel nyomják a valódi nevük helyett. Nashville-ben általában mindenki választ magának egy megjegyezhető, hangzatos előadó nevet.
Te korábban gitároztál, hangszereken játszottál, dalt írtál, szöveget írtál, de énekelni nem énekeltél. Hogy jutottál el odáig, hogy neked a mikrofon mögött
énekelned kell, és a frontember is te leszel?
Igen, eddig csak a háttérben vokáloztam, illetve egyetlen egyszer volt az Ozone Mamával egy pár buli, ahol Székely Marci betegsége miatt átmenetileg nekem kellett az énekesi feladatokat ellátni, kisebb-nagyobb sikerrel. Marci hangja eléggé eltér az enyémtől, szóval nem volt igazán komfortos a feladat. A szólólemezem készítésekor viszont mindenki bátorított az éneklésre. Ekkor döntöttem úgy, hogy elmegyek énektanárhoz. Az első próbán még furcsa volt ott állni a mikrofon előtt, ma már könnyebben megy, lassan megszokom az énekesi posztot (hogy a frontemberi feladat hogy fog menni, az március 22-én kiderül, haha). Lili a lemez felvétele előtt az énekórákon felhúzott arra a szintre, ahol már elkezdtem kényelmesen érezni magamat. Majd bementem a stúdióba, elkezdtük felvenni az éneket és Garcia Szabi a hangmérnök barátom azt mondta, hogy nem lesz itt semmi gond. Sok időbe telt, amíg megszoktam a hangomat, de ezt csak a lemezt a saját énekhangommal együtt tudom igazán a magaménak érezni.
Én a Glorybound dalnál azt éreztem, hogy kicsit billeg az ének, de az őszinteség meg a feeling annyira elvitte az egészet az önazonosság irányába, hogy nem kerek egész lett. Itt érdemes kitérni arra, hogy ez egy nagyon bensőséges lemez. Te írtad a dalokat, a szövegeket. Sok helyen intimebbek a szövegek, nem a szokásos kliséket ismétled. Azt mondhatjuk, hogy nem csak zeneileg, de szövegileg is túlmutat egy kicsit a stíluson…
Ebben a lemezben van egy rakás keserűség, de ugyanakkor bizakodás is. A címe is erre utal: kilépsz a sötétből a fény felé. Ezt az utat végig kell járni. Ha rosszkedvű vagy, vagy van egy szar időszakod, akkor erre a legjobb terápia – számomra legalábbis – a zene. Én így tudtam a sok negatívumot feldolgozni. Ami a legnagyobb hatással volt rám, az az, hogy elveszítettem többek között az édesapámat is, és ezek az érzések nyomon követhetők a lemezen. Húsz évesen felfoghatatlan, hogy az idő véges, de később rájövünk, hogy valójában csak egy rövid, „kölcsönzött” időt tölthetünk a Földön. Erről szól a lemez. Persze nem egy depresszív album, inkább egy olyan érzést szeretne közvetíteni, mint amikor mászol ki a barlangból a fény felé.
Igen, van egy „húz az út” feelingje az egésznek. És van rá igénye az embernek, hogy újra elindítsa az utolsó dal után…Ha már barátokkal zenélsz együtt… a Facebook oldaladon megjelent egy poszt, hogy zajlanak a próbák. Ezen a képen hárman vagytok. Azért a lemezt meghallgatva, elképzelhetetlen, hogy ezt három ember egy power-trió felállásban megszólaltassa…
Legtöbbször valóban csak hárman szoktunk próbálni. A képen látható basszer Tóth Zsombor, a dobos pedig Markó János, hárman alkotjuk jelenleg az alapzenekart, de a koncerten persze többen leszünk. Hajba Áron szóló és ritmusgitárosként csatlakozik, Kókai Levente pedig billentyűsként. Jönnek még velünk a vokalista hölgyek, Träger Lili és Muzsnyai Márti is, valamint a bulit végig énekli velem Balázs Bence is. Nagyon jók a srácok, óriási megtiszteltetés velük zenélni. A koncert után pedig majd meglátjuk, hogy a Bigfoot Preston történet merre halad tovább.