Hiszem és vallom, hogy a történelem az élet tanítómestere. Az egyik szakmám pedig épp az alternatív pedagógiai módszerek. Épp ezért nagyon szeretem, ugyanakkor alacsony tolerancia szinttel figyelem a historikus témákat feldolgozó filmeket: szerintem a mozgógép remek eszköz arra, hogy nagy tanulságokat, egyetemes igazságokat adjunk át a fiatalabb generációnak ezen keresztül. Ugyanakkor nyilván nagy felelősség is ez, amit a mai mozi kreátorok sok esetben nem tudnak elegánsan viselni. Az úgynevezett alkotói szabadság sokszor felülkerekedik a hitelességen – sokan ugyanis elfelejtik, hogy a legjobb forgatókönyvet sok esetben az élet írja. A Nürnberg épp ebbe a hibába esett: egy nagyon fontos történelmi eseményt akart bemutatni, de egy feleslegesen túldramatizált és kiszínezett történet lett belőle. Átjött a mának szóló üzenet, de csak nagyon nehezen sikerült átcsúsznia a léc alatt…
A második világháború végén élve sikerült elfogni az egyik legfőbb náci vezetőt és háborús bűnöst, Hermann Göringet, és 21 társát. A szövetséges országok precedens nélküli jogi lépésre készülnek: nemzetközi bíróságon akarták megtárgyalni az ügyet úgy, hogy sem a nemzetközi jog, sem erre vonatkozó precedens nem létezett még akkoriban. A Nürnbergi per épp ezért szimbolikus, és a XX. század egyik máig ható eseménye. A sztori valós történetből merít, aminek a középpontjában Dougles Kelley (Rami Malek alakításában), egy amerikai pszichiáter áll, akinek az a feladata, hogy megállapítsa, alkalmasak-e a náci vezetők arra, hogy a nemzetközi bíróság előtt számon kérjék őket háborús bűneik miatt. A másik fókusz a jogi háttér, és az azt tető alá hozó Jackson ügyész (Michael Shannon alakításában). A film történelmi szempontból viszonylag hitelesen bemutatja a nürnbergi perek előkészítésének nehézségeit, illetve azt, hogy milyen jogi, politikai és diplomáciai erőfeszítés volt, hogy egyáltalán a perek megvalósulhassanak.
Ennek a sztorinak a megfilmesítésére szerződött az a James Vanderbilt, aki eddig Rohammentő című középszerű akciófilmet, a Sikoly sokadik folytatásait, Pókember filmeket és még néhány akció vígjátékot rendezett – kétségtelen, hogy a habkönnyű szórakoztatás terén szerzett már némi rutint. Ebben a kategóriában tud tisztes iparosmunkát végezni, de sosem volt kiemelkedő. Így a Nürnberget látva biztos, hogy nem ő volt erre a tökéletes választás: a film két fókusza ugyanis nagyon elcsúszott: míg a jogi precedenst teremtő Jackson karakterét egy szerencsétlen balekká formálták, addig a pszichiáter figurájából próbáltak egy tragikus, meg nem értett hőst faragni -ez viszont olyannyira főszál lett a történetben, hogy mindent alárendeltek ennek -még a Russel Crowe által egyébként zseniálisan megformált Hermann Göring figuráját is. És ha már itt tartunk: a film erőltette, hogy a náci vezetők, elsősorban Hermann Göring emberi arcát is látjuk -érthető ezen igyekezet, hiszen fontos üzenet,hogy a nácik is hétköznapi, gyakran családos emberek voltak – és éppen ez élesíti ki a kontrasztot: a bűnöket nem szörnyetegek, hanem átlagos emberek követték el. Ugyanakkor az volt az érzésem, hogy a hollywoodi polkorrektség eljutott a kötelező LMBTQ szereplőtől oda, hogy már a náci háborús bűnösöket is jófejnek kell ábrázolni – az előbbit még el tudtam fogadni, meg meg tudtam szokni, de azért legyen már a józan észnek is határa, könyörgök…
Összegezzük tehát: a Nürnberg című alkotásban a náci pár második embere, Göring egy hangsúlyos mellékszereplő, a világszintű jogi precedenst tető alá hozó Jackson főügyész egy balek, de cserébe van egy -egyébként alkoholproblémákkal, depresszióval és szakmai kompetenciahatárokkal küzdő- pszichiáterünk, akinek minden áron meg kell dicsőülnie. Ugye, hogy ez nem az amit Nürnberg cím alatt látni akarunk?
Abba most nem is mennék bele, hogy ez az erőltetettség olyan fokú, ami teljesen felesleges, infantilis dramaturgiai elemeket kívánt meg az egyébként a forgatókönyvet is jegyző Vanderbilttől és a csapatától – e miatt tele van a mű logikai bakikkal. Az ilyen fajta hatásfokozások és „elkenések”elmehetnek egy habos-babos családi fantasyben, vagy egy akció vígjátékban -de nagyon nem bizonyul elégnek egy valós eseményeket feldolgozó történelmi drámában.
A film fényképezése direkt vintage hatású, és sokszor használ valódi archív jeleneteket is színesítés vagy hitelesítés gyanánt – ez egyébként szép, a képi világra nem lehet panasza a nézőnek.
A másik pozitívum – magyarként -, hogy a nyersanyagot Budapesten forgatták. Budapestet nem nehéz német városnak nézni. Ezt egy átlagos amerikai vagy európai néző nem fogja észrevenni,de számunkra azért felismerhetőek például a Parlament falai, vagy a Magyar Nemzeti Levéltár homlokzata.
Ezzel viszont ki is pipáltuk a film előnyeit, a nagy számú hátránnyal szemben.
5/10