Az összetettebb műfajok kedvelői érezhették magukat nagyon boldognak a Barba Negra Red Stage-en, ahol nem kisebb név, mint a progressive metal titánjai, az Opeth lépett fel egyetlen vendégzenekar mellett.
A svéd Paatos progressive rockban utazik, de saját honlapjukon úgy hivatkoznak zenei stílusukra, hogy cinematic rock jazz és elektronikus témákkal tűzdelve. Ez már önmagában nem egy megszokott mix. Igen nehezen tudok elképzelni olyan szituációt, amikor valami ehhez hasonlóra fájjon a fogam, na pont erre vannak az ilyen koncertek, amikor semmire nem számítva bemész megnézni egy ilyen művészi perfomanszt.
Viszonylag természetes látvány fogadott a felállásban. A szokásos basszus, szóló, dob és énekes kiegészülve egy szintissel. Eddig minden oké, mi lehet a baj? Gondoltam én naivan. Az előadásmód és az zenei összetétel már minden csak nem megszokott. A szokásos hangszerek mellett előkerült kis kézi dob, csörgő és megafon. Petronella Nettermalm énekesnő teljesen átszellemült az közel egy órás szett erejéig, láthatóan minden testi lelki szenvedélyét beleadja, ami létrehoz valami megbabonázó jelenséget, amire nehéz nem odafigyelni. Az ének néhol elég furcsa, nem könnyen befogadható, bár akadnak kellemes nyugtató részek, a legjobb szó az elvont lesz összességében. A kaotikus felépítés szinte hipnotikus hatással bír, ezt a hihetetlen technikás basszus játék erősíti fel ennyire.
Elcsíptem néhány dalt melyben erős prog metal ráhatást éreztem, néhol még össze is tudtam kapcsolni az Opeth hangzásával és megértettem miért ők lettek az előzenekar. Amennyire eltérő volt eleinte, később annyira összeállt a kép és egyre több hasonlóságot vettem észre a műfaj nagyjaihoz viszonyítva. Akadtak egész jól megírt darabok, melyek a 13 év szünet után kiadott Ligament című új albumról származtak, így talán annak meghallgatását tudom ajánlani az olyan bátor jelentkezőknek, akik szeretnének hallani valami teljesen mást. Ettől biztos a legtöbben kimozdulnak a zenei komfortzónájukból, viszont megér egy próbát, hátha valaki talál bennük egy kis bűnös élvezetet.
Mielőtt belekezdenék a fő fellépő véleményezésébe szeretném tisztázni a kapcsolatom velük. Nem vagyok nagy progressive metal rajongó, ijesztőek a 10 perc játékidő feletti dalok, nehezen kötnek le és egy albumot végighallgatni szinte lehetetlen a rohanó világunkban. Nálam csak nagyobb Opeth rajongókat találni, nem ismerem a teljes diszkográfiát és most láttam először őket, ugyanis úgy gondolom legalább egyszer kötelező egy ilyen kaliberű és ekkora múlttal rendelkező együttest megnézni. Ezen írásomban az első benyomásaimat fogom elmesélni, így akik eddig hozzám hasonlóan nem éreztek késztetést a megtekintésre, esetleg a hallgatásukra, azok remélhetőleg kapnak egy teljes összképet, ami alapján el tudják dönteni megéri e rápróbálni lemezekre, vagy elmenni a következő koncertre.
Pontos kezdés, minimális díszlet, ami főként extra led kijelzőket jelent. Több nem is kell, hiba lenne elvonni a figyelmet az emberi tényezőről, hisz igazi zsenik állnak a színpadon. S habár nagyon látványos animációk adtak plusz körítést a hallgatnivaló mellé, a legszebb, hogy nem arra koncentráltam. Mikael Åkerfeldt lebilincselő jelenléte és játéka könnyen elnyeli a tekinteteket. Hiába van mögötte egy óriási kivetítő, olyan könnyedén bele lehet merülni a gitárjátékába, illetve az örömgrimaszokba, hogy szinte teljesen jelentéktelenné válik az extra vizualitás. Első aggodalmam így hamar tovaszállt, miszerint unalomba fullad a végtelennek tűnő témázgatás, ennyire rövidnek még sose tűnt egyik dal sem. Nem éreztem egyetlen percét, egyetlen részletét se feleslegesnek és túlnyújtottnak, mintha ez a koncert kellett volna a megvilágosodáshoz.
Számon kellett kérnem saját magam: „Miért csak most kell rájönnöm, hogy ez ennyire jó?”
S mivel nem egy korszakra koncentráltak, hanem összesen 8 különböző albumból állt a nagyjából 2 órás setlist, kaptam rögtön egy átfogó képet a svédek eddigi munkásságából. Persze mivel mindig van egy album, amivel lehet turnézni a tavalyi The Last Will and Testament adta a műsor nagyját. Mikael humorban sem harmadrangú, nem csak a dallamokkal csalt mosolyt az arcokra, a jókedvű társalgásban is kiemelkedő. Több, mint 20 évnyi turnézás után könnyen találunk belefáradt, unott frontembereket, akiken látható az erőlködés és nem biztos a szívből jövő jókedv, amit a közönség felé mutat. Az első pillantástól kezdve érezni lehet a benne lévő tüzet, ami nem csak pislákol, még mindig nagy lánggal ég. Nem hagyhatom szó nélkül azt a vokál terjedelmet se, amivel megáldotta az élet. Az angyali tisztákból és magas fejhangokból másodpercek alatt rezzenéstelen arccal megy át démoni hörgésekbe.
Ugyanez a tűz és elkötelezettség árad többi a tagból, mindenkiben van még simán 10 év folytatás, amit kívánok is gondolkodás nélkül jó szívvel. Mindig örömmel tölt el a basszusgitár központúság egy bandánál, a progban kötelező elem a már – már szóló szintű komplexitás ezen a téren. Tudom sokszor háttérbe szorul a basszeros (főleg, ha nincs pengetője…), én ezen a ponton emelném ki Martin Mendezt, aki komolyabb megerőltetés nélkül hozott olyan tűpontos játékot, ami még ezen a szinten is dicséretes. Fredrik Åkesson mellett se menjünk el, nagy beleéléssel tépte a húrokat tökéletes összhangban a többiekkel, az összeszokottság a topon van a zenekaron belül annyi szent. Minőségi, precíz, szórakoztató és összességében hibátlan élményt kaptam.
Amire őszintén szólva nem tettem volna előzetesen nagy összeget. Házi feladatként kiadtam magamnak a teljes diszkográfia meghallgatását és ajánlanám minden hozzám hasonlóan eddig tartózkodó számára az ismerkedést. Türelmetlenül várom a következő turnét, amin a megjelenés immáron kötelező.