Ha szereted a japán fémzenéket és a manga/anime főcímdalok sem állnak tőled messze, akkor van egy jó hírem: megjelent az EMNW első nagylemeze (cím nélkül). Távol-keleti csajok piros baseball sapkában, akik kiskorukban túl sok Limp Bizkitet hallgattak és úgy nyomják a nu metált (meg néha a punkot, rapet stb.) mintha 3 évtizeddel ezelőtt születtek volna…
Ezt a lemez röviden a bevezetőben le is írtam. De mivel ez nem egy Facebook poszt,hanem lemezkritika, érdemes kicsit hosszabbra engedni a gyeplőt.
Már csak azért is, mert a zenekarra való rátalálásom önmagában a jelen kor egyik esettanulmánya -ez a zene stílusától független, de érdekes háttérsztori. Nyilván 40 pluszosan az ember már egyre nehezebben tart lépést a zene terjedésének, terjesztésének platformjaival. Én mindenesetre próbálkozom vele…így eshetett meg, hogy egy random hétköznap este a TikTok pörgetése közben jött felem szembe egy videó, ahol tokiói csajok hátra csapott simléderrel ugráltak egy zsebkendőnyi (pardon, furoshiki kendőnyi) színpadon, és üvöltötték, hogy headbang baby, headband…
Bevallom őszintén, ezzel engem egyből megvettek kilóra, úgyhogy a TikTokról átzarándokoltam a Spotifyra, rákerestem a csapatra, az ott található néhány single-t végighallgattam, bekedvenceltem és pre-saveltem a közeledő albumot. Ez az, amiről most itt írni fogok, mivel a mai napon megjelent.
A lemez egy hamisítatlan nu metal lemez, és tényleg a Limp Bizkit az egyik legdirektebb hatás: olyannyira, hogy van egy Rollin’ feldolgozás is, de máshol is bukkan fel a szövegben egyértelmű utalás a Fred Durstékre. Az egész anyag tényleg olyan, mintha Wes Borland egy anime soundtrack dalait „vetette volna rizspapírra”. Az egyértelmű nu metal hatások mellett van egy csipetnyi (surf)punk, de vannak tipizálhatóan japán melódiák is, amelyek a szigetországi rajzfilmek betétdalait idézik (például a My Right Time). Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy ez egy eklektikus lemez, hanem úgy, hogy ezeket a hatásokat sikerült egy homogén egésszé gyűrni a bájos ázsiai duónak. A dalokba becsúsznak elektronikus effektek, scratch-ek és némi aktuális trap-hatás is, ami miatt nem hat „porosnak” a produkció. Az anyag hű maradt a 2000-es évek nu metal örökségéhez, de kapott egy neonfényesen modern, japán csavart: és így tökéletesen mutatja be az évtizedekkel ezelőtti trendet a GenZ-nek.
Ami unikális, hogy kihasználják a két frontemberes felállás adta lehetőségeket: a duó két tagja remekül kiegészíti egymást. Az egyikük inkább a klasszikus rap-betétekért és a ritmikus szövegmondásért felel, míg a másikuk dallamosabb, de néha meglepően karcos énektémákat hoz (hello, Linkin Park).
Azt ne várja senki, hogy címenkénti nagy kitekintést kap az anyagról, ennek ugyanis van egy nyelvi akadálya: a lemez 12 dalából ugyanis 3 japán címet visel, és kanjikat nem tudok írni a billentyűzetemmel (smile).
De, az biztos, hogy aki
-szereti a japán metált
-szereti a nu metalt
-szereti a Babymetalt (haha)
-szereti a Blink-182/Sum41-féle deszkás punkot
-szereti a keleti ízeket
….annak ez be fog vágni, mint Musashi kardja.
10/10