A magyar rockszíntéren régóta kering egy történet, mely szerint húsz évvel ezelőtt egy zenekari öltözőben Báthory Zoltán tett egy kijelentést, ami valahogy így szólt: „Kimegyek Amerikába, és csinálok egy világhírű zenekart.” Akkor ezt valószínűleg kevesen vették komolyan. Ma már mindenki tudja, Zoli megcsinálta. Azóta a zenekar a modern metal egyik legsikeresebb zenekarává nőtte ki magát, miközben végig megosztotta a műfaj rajongóit. Báthory egy interjúban úgy fogalmazott, hogy ezt az albumot adná elsőként azoknak a kezébe, akik még soha nem hallották a Five Finger Death Punch zenekart.
Talán éppen ezért nem lepett meg, hogy ez az album nem egy múltba révedő best of hangulatú kiadvány lett. A Legacy sokkal inkább összegzés. Valóban egy pillanatkép arról, hol tart ma a zenekar két évtizeddel azután, hogy Báthory Zoltán Las Vegas egyik legsikeresebb metalexportjának alapítója lett. Ezen az albumon hosszú idő után, már nem Kevin Churko ült a produceri székben, a stafétát Drew Fulk vette át, aki az elmúlt években több rock- és metalzenekarral bizonyította, hogy nem feltétlenül a steril tökéletesség érdekli, hanem az energia megőrzése, ami határozottan jót tett a zenekar hagzásának, ugyanakkor megőrizte a FFDP megszokott jellegét. A gitárok vaskosabbak, Charlie Engen dobjai hangsúlyosabban szólnak, összességében valamivel nyersebb, nem annyira fényesre polírozott, mint amit az előző lemezeken megszokhattunk.
Az egyensúly megtartása mindig kényes kérdés ennél a zenekarnál, hisz egyszerre akarnak megfelelni azoknak, akik a könyörtelen groove-okat keresik, és azoknak is, akik a stadionokban akarják a refréneket üvölteni. Nem könnyű feladat egy zenekarnak 20 év után úgy kiadni egy albumot, hogy önazonos legyen, de ne essenek be az önismétlés csapdájába. A Legacy ezt a vékony határvonalat magabiztos egyszerűséggel kezeli. Aki most arra vár, hogy a Five Finger Death Punch hirtelen valami egészen új dologgal áll elő, csalódni fog, viszont az album határozottan tudja, mikor kell erőt mutatni és mikor érdemes visszavenni a tempóból.
A nyitó Legacy már az első percekben megmutatja, mire számíthatunk és kétséget sem hagy affelől, hogy amit hallgatsz, az hamisítatlan FFDP. Báthory Zoltán és Ivan Moody rögtön odateszi magát, a hangzás pedig ismerős marad, de úgy gondolom húsz év után talán nincs is szükség arra, hogy elkezdjék feltalálni a spanyolviaszt, bár tudom, ezzel sokan vitatkoznának.
A korábban megjelent De Oppresso Liber és Eye of the Storm nem véletlenül került előzetesen a közönség elé: mindkettő jól reprezentálja a lemez keményebb, riffközpontú oldalát és az irányt, amit képviselnek. A Five Finger Death Punch mindig akkor működik a legjobban, amikor a dalok mélységét, súlyosságát megtöri néhány könnyedebb dallam. Ez most sincs másként. Az olyan dalok, mint az erősen slágergyanús In Time vagy a Shelter nem feltétlen kötelező lassítások, inkább ellenpólusai az album legagresszívebb pillanatainak. A hangszerelés visszafogottabb, Ivan Moody ezekben a dalokban igazán meg tudja mutatni, hogy jóval több van benne, mint egy agresszív, üvöltöző frontember. Az elmúlt években kicsit háttérbe szorult ez az oldala, most viszont ismét fontos szerepet kapnak a tiszta énekdallamok és az érzelmesebb megszólalás.
A keményebb nóták tökéletesen megfelelnek a zenekarral szemben támasztott elvárásoknak. A Joke’s on Me, a Nails in the Coffin vagy a záró Scapegoat egyértelműen a koncertek legenergikusabb pillanatait célozzák meg. Charlie Engen dobolása végig feszes, fáradhatatlan és energikus, Andy James pedig mára teljesen természetes része lett a zenekarnak. Játékával alázatosan kiszolgálja, amit ezek a dalok megkívánnak: erős riffeket, ízes szólókat és egy stabil alapot Moody hangja alá.
A Legacy ugyanakkor nem mondható hibátlan albumnak. Vannak pillanatok, amikor elfog az érzés, hogy ezt a refrént ismerem, ezt a dalt már mintha hallottam volna. Persze ezzel nem okoztak túl nagy meglepetést, hisz egy olyan zenekarnál, amely ennyire markáns stílust épített fel, és minden kritika ellenére ki is tartott mellette, sokkal nehezebb teljesen új irányt találni, mint következetesen magas színvonalon folytatni azt, ami már működik.
Akik eddig a pillanatig végigkísérték a zenekar útját a The Way of the Fisttől az American Capitalisten és a Got Your Sixen át egészen az AfterLife-ig, ez az album egyfajta mérföldkő. Nincs benne nosztalgia és nem próbál görcsösen megfelelni az aktuális trendeknek, minden pillanata emlékeztet arra, hogy miért jutott el idáig ez a zenekar.
Értékelés: 8,5/10