Ez a május már önmagában is egy őrült hónap volt. Volt itt minden, minden téren (😊), de az őrület fokozott volt a sleaze metal minden barátja és rajongója számára – így számomra is. Három héten belül a négy kedvenc, „C” betűvel kezdődő skandináv zenekarom közül három új albumot ad ki. A Crashdïet május elején indította el a bulit, egy héttel később a Confess-beli kollégáik követték őket, és végül, de nem utolsósorban, a The Cruel Intentions szabadította ránk legújabb „slágereit”.
A 2015-ben Lizzy DeVine által alapított norvég/svéd kvartett a Vains Of Jenna nevű zenekar feloszlása után már a harmadik teljes és frontális támadást intézi a hallójáratok ellen az All Hail Hypocrisy című albumával. A zenekar korai éveiben számos kislemezzel tették le a névjegyüket, amelyek közül néhány a debütáló albumukon, a No Sign Of Relief-en (2018) is szerepelt. Négy évvel később kiadták a Venomous Anonymous című folytatást, amely már csak teljesen új anyagokat tartalmazott (rajta a minden is vivő Casket Case-zel), majd további négy év után eljött az újabb eresztés ideje. A kronológia mellett egyébként egyértelműen megállapítható, hogy a zenéjük – a gyakran felhozott egyszerűsége ellenére – folyamatosan fejlődik az idő múlásával. Ez igaz volt négy évvel ezelőtt is, és igaz most is, az azonnal magával ragadó tizenegy új szám minden egyes hallgatással további arcát mutatja meg nekünk. Ezúttal a bandának sikerült változatosabbá és kifinomultabbá tennie a dalait anélkül, hogy elfelejtették volna a gyökereiket.
Ezek a gyökerek pedig a punk rock és a korai Guns nyers rock n’ rolljának „mélységéig” hatolnak, de mindezt sikerült úgy kivitelezni, hogy a sleazet modern arculatúvá formálták, kliséktől és pátosztól mentesen. Lizzy DeVine frontember és gitáros nyers, torokhangú éneke természetesen kulcsszerepet játszik továbbra is, de Kristian Solhaug extravagáns gitárjátéka is olyan, amire egy tipikus sleaze zenekartól nem feltétlenül számítanánk. Robin Nilsson dobos erős, de mégis könnyeden áradó csapkodása és Mats Wernerson basszusgitáros magabiztos játéka biztosítja a zenekar hangzásának alapját.
Ezen a ponton kell szerintem kijelenteni, hogy csak úgy, egyébként az All Hail Hypocrisy elképesztő! Pontosan azt nyújtja, amit az őszinte, mocskos hard rock rajongói hallani akarnak. Fülbemászó refrének, cinikus gitárok, rengeteg klisé és olyan dalok, amelyek nem merülnek el a nosztalgiában, a klasszik Sunset Strip zenekarok szellemiségét ötvözi a modern lendülettel és egy adag pop-punk energiával. Az eredmény pedig izzadságtól telt klubokra, bőrdzsekikre, sörzuhanyokra és hosszú, átmulatott éjszakákra emlékeztet, anélkül, hogy elavultnak tűnne, mindez persze vastag, tiszta és erőteljes hangzással, de a telve a varacskos rock and roll fílinggel.
Már a nyitó Beating In My Chest magával ragad. A dal lendületes groove-val és egy olyan refrénnel indul, amely másodperceken belül fejrázásra késztet. Pontosan ez az egyik legnagyobb erőssége az albumnak. A zenekar tudja, hogyan kell olyan refréneket írni, amelyek azonnal működnek anélkül, hogy olcsónak és elhasználtnak tűnnének.
A Living Out of Line ugyanebben a szellemben folytatja, de egy kicsit több merészséggel, és időnként a korai Mötley Crüe-re emlékeztet, de modern formában. A gitárjáték kellemesen dinamikus, az agyatlan rifforgia helyett a kvartett a ritmusra és a fülbemászó dallamokra összpontosít.
A címadó egyértelműen az album egyik legerősebb pillanata. Itt a himnikus refrén egy nyálas háttérvokállal és egy egészséges adag utcaérzéssel keveredik. A dal tökéletesen ragadja meg annak az arroganciának és az öniróniának a keverékét, amely évtizedek óta meghatározza a jófajta hard rockot.
Ami különösen élvezetessé teszi az albumot, hogy a zenekar nem kizárólag gyors tempójú bulihimnuszokra támaszkodik. A Wasteland például sötét, kissé melankolikus hangulatot hoz, és megmutatja, hogy az együttes többre képes, mint pusztán az ebben a műfajban szinte kötelező pózolásra. Különösen Lizzy hangja működik kivételesen jól ezekben a pillanatokban, mert nyers, de mégis dallamos marad. A When Eden Burn szintén lenyűgöz az atmoszférikus gitárokkal és az érzelmesebb hangulattal. Itt ismét átragyog a produkció ereje, Erik Mårtensson producernek sikerült minden hangszernek bőséges teret adnia anélkül, hogy a dalok veszítenének erejükből.
A Pseudo Genius és a Bad Addiction ezután jelentősen nagyobb sebességet és nyers energiát szabadít fel, az utóbbinak szerintem hatalmas, „élőben hatalmas” potenciálja van. A dal gyakorlatilag fesztiválszínpadért, ragadós aszfaltért és üvöltő tömegért kiált.
Sok modern sleaze vagy hard rock zenekar azért bukik (néha hatalmasat), mert egyszerűen elveszik az ismerős klisékben, de a The Cruel Intentions láthatóan és érzhetően jó érzékkel kerülte ki ezt a problémát. Természetesen hallhatóak a kötelező Guns, Mötley vagy akár a Backyard Babies hatásai, de a zenekar sosem úgy szól, mint a múlt puszta tribute-verziója. Ez főként a modern elemek következetes integrációjának köszönhető. Néhány refrén szinte pop-punk energiával bír, míg bizonyos gitárrészek kellemesen korszerűen hangzanak. Ez frissen tartja az albumot, és valószínűleg a fiatalabb rockrajongóknak is szól, akik még kevesebb tapasztalattal rendelkeznek a klasszikus „dirt” kapcsán. A Porridge Head egy különösen jó példa erre. A dal kissé kaotikus jellegű, de pontosan ezért működik olyan jól. A banda laza, szokatlan és csodálatosan tökéletlen benyomást kelt. Pontosan ezek a pillanatok adják meg az album igazi karakterét.
A Whatcha Gonna Do-val és a Cashed Out záródallal a zenekar még magasabbra teszi a lécet. Különösen a záródal képes maradandó élménnyel szolgálni, mivel itt jelenik meg a dalcsokor sokrétűsége igazán: dallamok, intenzitás, az együtténeklésben rejlő vonzerő és egyfajta érzelmi súly.
Ahogy próbáltam érzékeltetni, a zenekarnak az egész albumon keresztül sikerül a magas energiaszintet fenntartania. Bár sok dal hasonló területen mozog, az album soha nem válik unalmassá, ez pedig az erős refréneknek, a játékos gitárduónak és a produkció minőségének köszönhető, amely pontosan mutatja meg, hogyan kell hangzania a modern hard rocknak.
Az All Hail Hypocrisy egy erőteljes hard rock album, amely a mocskos rock aranykorát ünnepli anélkül, hogy olcsó, retrós utánzatnak hangzana. A banda őszinte rockzenét szállít nekünk nyersességgel és hatalmas dallamokkal. A klasszikus glam érzés, a modern refrének és az erőteljes produkció keveréke itt zseniálisan működik. A hősök tisztelete tehát ez, de őszinte és sajátra szabott formában, ami élőben nagyon király lehet. Próbáljuk ki!
9/10