Az innovatív mongol rock úttörői – a The Hu – hatalmas utat jártak be az elmúlt 10 év alatt, és a saját népszerűségük kivívása mellett gyakorlatilag feltették a térképre Mongóliát a világ számára. De nyilván nem csak az ország népszerűsítése a küldetésük, hanem a kultúrájuk bemutatása a népzenei motívumok és az országot átjáró spirituális valláson keresztül, amit a zenéjükbe importálnak. A „hunnu rock” névre keresztelt zenekar a mongol hagyományos népzene és a modern hard rock/metal ötvözetét tárja elé az arra fogékony rajongóknak, amit hívhatunk a hu nép zenei küldetésének is. S ez a zenei misszió idén a harmadik albumuk megjelenésében és egy világkörüli turnéban manifesztálódik.
Az együttes 2016-ban alakult, és kifejezetten érdeklődtek az újdonságok és a hazájukban betiltott heavy metal műfaj iránt, s emiatt kitalálták hogyan tudják ötvözni a hagyományos mongol zenét és hangszereket a nyugati stílussal. Felvették a Hu nevet, ami mongolul emberi lényt jelent, és egy olyan stílust kezdtek kialakítani, amire már az első számok után felkapta a fejét a világ. Rájöttek ugyanis, hogy az olyan hagyományos ősi mongol hangszerek, mint a tovshuur és a lófejű hegedű illenek a klasszikus rockzene hangolásába, s ehhez hozzáadták még a tuvai torokéneklést, s így kialakult az együttes arculata, amit ma hunnu rockként emlegetünk. A hunnu rock zenében olyan elemeket kerestek, amelyek grandiózus érzést, életerősebb energiát adnak a rajongóknak, mert ezeket az összetevőket a klasszikus rock és a mongol hagyományos zene is tartalmazza. Az első két lemez gyakorlatilag letarolta a világot és hamar hatalmas népszerűséget hozott a bandának olyannyira, hogy ez nemcsak a lemezeladásokban és koncerteken csapódott le, hanem abban is, hogy más együttesekkel is közreműködhettek számaik feldolgozásában, illetve új számok írásában. A népszerűség fénysebességel való növekedéséhez a videó klipek is nagyban hozzájárultak. Ha van műfaj, amit bizonyos együttesekre kitaláltak, akkor a hunnu rock hangzás a képi megjelenéssel tutira az. Ugyanis a tradicionális mongol viseletbe öltözött zenészek az ősi hangszerekkel, Mongólia a sztyeppékkel és a vadlovak vágtatásával egy olyan képi világ, amibe legtöbben azonnal szerelmesek leszünk. Én is így voltam vele, gyakorlatilag a 2018-ban megjelent Wolf Totem dallama és látványa megvett kilóra. S ennek a népszérűségnek még az sem akadálya, hogy szinte csak az anyanyelvükön énekelnek, de az együttes hitvallása szerint ebben semmi akadály sincs: „Nagyon spirituális emberek vagyunk, akik értik, hogy a szavak energiát hordoznak. És azt is érezzük, hogy ez az energia valójában átjut a rajongóinkra, amikor fellépünk és kiadjuk a zenénket. Azt tapasztaltuk, hogy az elkötelezett rajongók szeretik megérteni a zenénk jelentését. Kutatást végeznek, lefordítják a dalokat, emlékeznek a szavak minden jelentésére, és az évek során továbbra is rajongóink maradnak.”
A zenekart még az az elismerés is érte, hogy az UNESCO jóakaratú nagykövetének nevezte ki. A banda erre úgy tekintett, mint annak az méltatása, amit a történelmi hangszerek használata és népszerűsítése terén tettek. Az elismerés közvetlenül az igazgatónőjüktől érkezett, akivel a Naadam Fesztiválon futottak össze. Mivel Mongóliában annyi történelmi leletet találtak, az igazgatónő kereste a módját, hogy mindezt elismerje. Keresett valakit, aki ezt képviseli, és a The Hu-ra esett a választása. Tehát mindenekelőtt ez egy nagy kitüntetés volt az ENSZ-től.
Ezt a harmadik albumukon meg is hálálják, folytatja az előző évek során elkezdett sormintát, továbbra is túlnyomó többségben a mongol, és mellette a világi zenei kultúra uralja a számaikat ősi és hétköznapi hangszerekkel. Vannak nagyon robbanékony és energikus dalaik, melyek hunnu rock elemeket tartalmaznak a hagyományörző zenét importálva. De ezen felül olyan dalokat is készítettek, amelyek nagyon gyors hard rock zenét vették alapul, de a lassú számok is megtalálhatóak rajta. A lényeg az, hogy olyan dalokat alkotnak, amelyek a mongol hagyományok bölcsességének vannak szentelve, mint a család és az anyaföld, van olyan dal például, amelyben az apák vannak kiemelve. Viszont a lemezen van olyan is dal, amiben más együttessel működnek közre. Ezt a nagy változatosságot nézve az együttes mindenképp előrelépett, aminek mi rajongók csak örülhetünk.
Az album 11 számot tartalmaz, amik, mint írtam, igen változatosak, követik a hagyományokat, így látványosan élvezhetőek, kivéve egyet. Ez a második szám, a Lost Soul a Nothing More együttessel közreműködve. A The Hu sokáig titkolta és nem árulta el ezt a közreműködést, meglepetésnek szánta, ami igencsak sikerült is. Ők büszként beszéltek róla, hogy nekik ez egy tanulási folyamatban való előrelépés, hogy másokkal kooperálnak és egymástól elleshetik a technikákat. De szerintem ennyire nem kellett volna lesni, ugyanis az a véleményem, hogy ez a szám teljesen HU idegen, és inkább érezzük egy soron következő Nothing More dalnak. Maga a szám nem rossz, önmagában jó – kövezzetek meg érte –, de szerintem abszolút nem illik ide. Lehet, hogy zenei előrelépés, de ez már teljesen elszakadt a szülőföldtől, holott azért a kísérletet érzem a hagyomány megtartására is, de nálam ez nemigazán jött át. Pedig csináltak szerintem remek együttműködést is, mert a Wolf Totem feldolgozása Jacoby Shaddixszal a Papa Roachból pazar volt. Mindamellett, hogy ott megtartották a hagyományokat, remekül ötvözték benne a nu metal stílusait is. Hát ez szerintem most a Nothing More-ral kevésbé sikerült.
De a többi tíz szerzemény már abszolút a mongol együttest idézi, jobbnál jobb számokkal, mint például az első klipes szám, a The Real You, ami a remek dallam mellett remek mondanivalót is tartalmaz: „Egy olyan korban élünk, amikor az emberek könyörtelenül ítélkeznek egymás felett, nem értve, honnan jönnek a gondolataik. Ez pedig gyűlölethez és megosztottsághoz vezet. A dalszövegek arra emlékeztetik az embereket, hogy gondolkodjanak el magukon, lássák, kik is valójában, és értékeljék önmagukat, mielőtt másokat ítélnének meg. Ha valóban megértik, hogyan hoznak döntéseket, akkor empátiát fognak érezni mások iránt. Ez egy nagyon egyszerű, mégis nagyon nagy filozófia. Alapvetően azt kérdezzük: »Hé, ennyire tökéletes vagy? Isteni lény vagy, hogy másokat ítélsz meg?« Azt próbáljuk mondani, hogy létezik egy olyan verziód, amelyik alázatos, isteni és megértő másokkal szemben, szóval próbáld megtalálni ezt.”
A Grey Hun-t a dal ütős lendülete hajtja előre, és ahogy a The HU esetében mindig, világok, kultúrák és hangok ütköznek, hogy egy ujjlenyomat-jellegzetes hangzást hozzanak létre. Ez egy olyan dal, ami arra ösztönöz mindenkit, hogy érezze jól magát azzal, hogy önmaga. „A riff megírásával kezdődött, elképzeltem egy férfit, aki egy hatalmas tájon lovagol a lován” – mondta Enkush. „Ezután eltartott egy ideig, mire befejeztük a dalt, mert biztosítani akartuk, hogy világosan közvetítsük a dal pozitív üzenetét.”
A The Men címadó dal dallamilag az egyik legjobb tradicionális nóta, amit már megszokhattunk az együttestől: „A The Men a mongol ember belső szelleme vagy a humor filozófiáján alapul, valamint a férfi belső erejének és kedvességének fontosságán a világ számára. A férfi energiáját mindig pozitivitással, erővel és nagylelkűséggel kell megerősíteni, ezért ez a dal megpróbálja megtestesíteni ezt az ősi bölcsességet, és megosztani az emberiség többi részével. A dalszövegek olyan énekek, amelyek fiatal és idős férfiakat egyaránt arra vezetnek, hogy legyenek önfejűek és olyan álmokat dédelgessenek, amelyek a jóságot ápolják. Csak a pozitívumokra akartunk összpontosítani, amelyek elgondolkodtathatják az embert azon, hogy ki is ő ebben a világban, és azon tűnődhetnek, hogyan lehet pozitív belső szelleme, amikor hallgatja. Reméljük, hogy rajongóink képesek lesznek megragadni a mongol ember életmódjának minden egyes szálát ezen a dalon keresztül.”
A nyitó nóta, a Warrior Chant-tal kapcsolatban így nyilatkoztak: „Ez a dal rendelkezik a ránk jellemző ritmussal, amelybe a rajongóink beleszerettek, és mindenki, aki meghallgat és ismer minket, azt fogja mondani, hogy ez a »mi dalunk«. A lófej hegedűszólókra koncentráltunk, a ló járását utánozva, és a ritmust végig hallani fogjuk a dalban.” És ez így is van, remek tradicionális dallammal nyit így az album a „HU” szó skandálása mellett.
A többi szám is megindítóan jó és sokszínű lett, a lassú balladák szívdobbanása üt, a gyorsabbak vágtatnak, mint a vadlovak a sztyeppén, a tradicionális hangszerek hangja még mindig a fülemben cseng, s az album hallgatása során rendre felsejlik az emberben egy mongóliai utazás!
A The Hu most sem okozott csalódást, aki eddig is rajongója volt, most sem fog elfordulni tőle. Ahogy zenészek keresztül mennek egy tanulási folyamaton a világi zene szárnyán, úgy lesz egyre profibb a hangzás, ami már simán tetten érhető ezen az albumon. Nálam csak az a fránya második szám a szálka, amit, ha már annyira akartak, akkor tehettek volna hátrább, mert a legelején két remek tradicionális szám közé van beékelve, s nálam ez iszonyatosan megbontja az egyensúlyt!
9/10