Jelen cikk első részében röviden feltérképeztük a 2005-ös év rock/metal album termését, és néhány lemezről részletesebben is értekeztünk. Azt az írásunkat számunkra megdöbbentő érdeklődéssel fogadták Olvasóink. Ezen felbuzdulva, újabb tíz LP-t vettünk górcső alá, és ezúttal többen is billentyűzetet ragadtunk a stábból, hogy megosszuk gondolatainkat 2005 (számunkra) roppant kedves eresztéseiről.
Avenged Sevenfold: City Of Evil
A kaliforniai Hunnington Beachről származó, biblikus nevű zenekar idén már a negyedszázados fennállást ünnepli. Nyilván ekkora időtávlatban törvényszerűen vannak magasságok és mélységek, mind szakmai, mind emberi szempontból, de az biztos, hogy a most taglalt City Of Evil volt az ereje teljében lévő zenekar egyik legnagyobb sikere, a saját hangjuk megtalálásának és a definitív slágereik „tárhelye”. A második lemezen (Walking The Fallen) csatlakozott a banda hangzását alapvetően meghatározó Synyster Gates gitáros, és John Christ basszer. Ez a felállás volt az, amikor a legjobban működött a tagok közt a kémia – és ez így is maradt a dobosuk, James „The Rev” Sullivan 2009-es haláláig. Az akkor már végóráit élő MTV kiemelt rotációban nyomta a banda klipjeit, a „denevéres” nótát és a dekadensen romantikus Beast and the Harlotot. A zenekar mind hangzásában, külcsínben és „érzetében” elhozta a 2000-es évek lázadó tinédzsereinek a Guns ’N Roses életérzést. A siker záloga alighanem az volt, hogy a csapat a jól ismert heavy metal és hardrock sablonokat használta fel, de úgy, hogy a korabeli, sokszor unalomba fulladó és közhelyes bandákkal szemben sütött róla a játékosság és a frissesség: punkos fésületlenségbe oltott, kiművelt ikergitárszólók, flegmaság és líra, rövid, hatásos slágerek és epikus hosszúságú komplex művek: a City of Evil minden tartalmaz, amit egy klasszikus rock/metál rajongó szereti tud vagy akar a zenében. (Kiss Ákos)
Black-Out: Radioaktív
A Radioaktív a grunge-ból kifejlődött, egyedi rockzene egyik legnagyobbja, a Black-Out legkiforrottabb és talán legjobban összeszedett lemeze. Ezen az albumon énekel utoljára Kowalsky a Black-Out színeiben. Az énekhangja itt már egészen letisztult és érett benyomást kelt. A lemezt a szakma is elismerte, nem csupán a közönség, amit bizonyít, hogy egy évvel a kiadása után 2006-ban elnyerte a Fonogram-díjat az ’Év hazai hard rock vagy metal albuma’ kategóriában. Hangzása markánsabb, mint a néhány korábbi anyagukon, mégis áthatja valami felszabadult derű, könnyed vidámság, ami végig ott van a sorok között, nem feltétlen zeneileg, inkább lelkileg. A dalszövegekből kimaradt a depresszió, a komorság, sokkal inkább pozitív üzenetekkel vannak tele: életigenlés, lelki erő; még a belső harc is egyfajta reménnyel van tálalva. A lemezen megjelenik Kozma Orsi hangja is egy szám erejéig, és egy finom női jelenlétet kölcsönöz, ami kicsit ellensúlyozza Kowalsky karakteres énekét. Vitathatatlanul színesebbé teszi az összhatást. Összességében elmondható, hogy ennek a lemeznek amellett, hogy jól szól, van mondanivalója is. Olyan album ez, ami ad egy kis energiát és segít, hogy fel tudj állni amikor magad alatt vagy. A legszebb benne, hogy nem akar több lenni, mint ami: egyszerű, letisztult, könnyed és vidám. (Vladár Bea)
Bruce Dickinson: Tyranny Of Souls
Bruce Dickinson 2005-ös visszatérése a szólólemezek világába, a Tyranny Of Souls egyértelműen ott veszi fel a fonalat, ahol a korszakalkotó The Chemical Wedding-nél letette. Ez a tény egyrészt áldás, mert a rajongók pontosan erre a folytatásra vágytak a hosszú kihagyás után, és Dickinson nem okozott csalódást a zenei minőséget illetően. A lemez gyönyörűen szól, a hangzás letisztult és erőteljes. Másrészt ott van annak bizonyos The Chemical Wedding-nek árnyéka. Nehéz nem összehasonlítani a két albumot, és tény, hogy az előd egy igazi mestermű, sokak szerint Dickinson szólókarrierjének csúcspontja. Ehhez képest a Tyranny Of Souls talán némileg szerteágazóbbnak tűnik, ami nem feltétlenül rossz, de érezhető a stílusok közötti finom elmozdulás. A lemezen valóban találunk meglepő elemeket. A Devil On The Hog egy vérbeli sláger nóta, ami kissé kilóg az albumról; leginkább a Tattooed Millionaire világát idézi a klasszikus hard rock hangulatával. Ezzel szemben a Believil egy kvázi tisztelgés a zenész anyazenekara, az Iron Maiden előtt, a dallamvilága és a felépítése is erősen emlékeztet a klasszikus Maiden-hangzásra. A River of No Return pedig egy sötétebb, melankolikusabb hangvételű dal, amit akár dark rockként is definiálhatnánk. Roy Z ismét kulcsszerepet játszott a lemez megszületésében, bár ezúttal már nem volt ott Adrian Smith és a régi társak. Ez a személyi változás érezhető a zenei palettán, de semmiképpen sem negatív értelemben. A Tyranny Of Souls egy kiváló lemez, tele erős riffekkel, Dickinson jellegzetes, erőteljes énekével és intelligensen okkult dalszövegekkel. (Szabó Róbert)
Clawfinger: Hate Yourself with Style
A Clawfinger hatodik albuma az előzőekhez képest keményebben, nyersebben, kompromisszumok nélkül robbant be a köztudatba. A Hate Yourself with Style kicsit más, mint az előző albumok, bár azokban vannak dallamosabb részek, mégsem a simogató, lágy hangzásvilág miatt lettek népszerűek. A korábban megszokott elektronikus hangzás szinte teljesen háttérbe szorul, így előtérbe kerül a brutális gitármunka, ami merőben más zenei stílusba sorolja ezt az lemezt, mégis azonnal felismerhető, hogy bizony ez is Clawfinger. A dalok mérgesek és gondolkodásra késztetnek. Az énekben érződik a düh és a kiábrándultság. Nyersen szembesíti az embert azokkal a dolgokkal, amiket egyébként leginkább mindenki a szőnyeg alá söpör. A Clawfinger zenéje, mindig ösztönösen megmozdít valamit, bekúszik a bőröd alá, a füledbe, és a dallamtapadás garantált. Ezen az albumon ezt valami őrült dinamikával és vehemensen teszi a társaság. (Vladár Bea)
Crashdïet: Rest In Sleaze
Húsz éve, amikor a skandináv glam/sleaze színtér már egyértelműen fáradni kezdett, szinte a semmiből tűnt fel a Crashdïet, és rakott le egy olyan debütalbumot az asztalra, aminek még ma is a csodájára járnak a műfaj kedvelői. Nagykiadónál (Universal), egész korrekt promóció mellett debütálni egy rockbandának akkoriban óriási dolog volt. Az áttörést meghozó EP-ben persze még vastagon benne volt Mary Goore (Tobias Forge, igen, AZ a Tobias) keze, de még inkább Dave Lepard hangja és személyisége. Megvolt benne az a fajta nyegle rocksztárság, ami szinte csak az USA színtér bandáiban, frontembereiben, és megvoltak a lemezen a jó dalok is: Knokk ’Em Dead, Riot In Everyone, Queen Obscene/69 Shots, Breakin’ The Chainz és akkor ez még csak a lemez első négy dala! Mai napig bízom benne, hogy lesz még valami hasonló banda, mint ők voltak AKKOR. Ha Lepardot nem győzi le a depresszió és nem lesz öngyilkos, ki tudja, meddig juthatott volna a csapat? Ezt a zsenialitást, amit itt hallunk, azóta sem sikerült megugraniuk és félő, már nem is fogják. (Szénégető Richárd)
Darkest Hour: The Undoing Ruin
A washingtoni Darkest Hour 1995-ben alakult, a metalcore és a melodikus death metal határvidékén lavírozva. Pályájuk az ezredfordulóra gyorsult fel, stílusukat a korai At the Gates-ihlette riffek és a hardcore-os attitűd feszültsége formálta. A The Undoing Ruin fordulópont: a produceri munkát az a Devin Townsend (Strapping Young Lad) vállalta, aki nemcsak a hangzás terén emelte új szintre a zenekart, hanem dramaturgiailag is sűrűbb, komplexebb irányba terelte őket. A durva, mégis slágeres Convalescence és a 2010-es évek korongjainak világát valamelyest előre vetítő With a Thousand Words to Say but One kiemelkednek a sodró lendületű, egyben részletgazdag kompozíciók közül. A lemez nemcsak a banda amerikai (underground) áttörését hozta el, hanem előkészítette a terepet a még erősebb Deliver Us (2007) számára, amely máig a legtöbbet hivatkozott albumuk. Azt követte a zenekar talán legsötétebb korongja, a The Eternal Return (2009), majd a jellegzetes, kirobbanó karaktert mind dallamosabb árnyalatokkal gazdagították. A legutóbbi LP a Perpetual | Terminal (2024), közel harminc évvel az indulás után is csúcsformában mutatja a zenekart. (Gáti Viktor)
Gojira: From Mars to Sirius
A Gojira 2005-ös From Mars to Sirius albuma mérföldkő a zenekar a francia extrém metal színtér életében, és a 2010-es évek metal szcénájának egyik legmeghatározóbb irányadójává tette őket a Mastodon mellett. Nagyon szeretem, ha egy zenekar neve kifejező, és a Gojira esetében ez tökéletesen igaz. A nevük, ami a gigantikus Godzilla japán megfelelője, abszolút rezonál a zenéjükkel. Az Ondres-ban, 1996-ban alapított, a Duplantier testvérek által vezetett banda itt tette le az asztalra addigi legérettebb munkáját. Az albumon a korábbi death metalos külsőségeket nagyrészt elhagyták, egy kiforrottabb, egyedi hangzásvilágot teremtve. A lemez egységes hangulatot áraszt, szinte egy présgép erejével zúzza a hallgatót. A súly itt nem csupán a riffek masszív erejében, hanem a mondanivaló komolyságában is tetten érhető: a Gojira erőteljesen foglalkozik a környezetvédelem témájával, ami áthatja a dalszövegeket és a zene atmoszféráját is. A From Mars to Sirius tartogat kiszámíthatatlan zenei megoldásokat, mégis megőrzi az egységes hangulati ívét. Szerepel rajta az emblematikus „slágerük”, a monumentális Flying Whales, mely tökéletesen példázza a zenekar dinamikáját és egyedi megközelítését a metal műfajon belül. A Gojira ezen az albumon mutatta meg, hogy az extrém metal lehet intelligens, elgondolkodtató és mélyen ható. Későbbiekben a zenekar még erre a magas színvonalra is rá tudott tenni egy lapáttal, megerősítve és megszilárdítva pozícióját a szcéna élvonalában. (Szabó Róbert)
Kentaur: Urban Stigma
Az ugyan a mai napig nem derült ki, hogy ez Kentaur harmadik szólólemeze, vagy a Kentaur zenekar első nagylemeze, de így, két évtized után igazából feladtam a kérdést. Egy dolog azonban biztos: kevés lemezt vártam akkoriban annyira, mint ezt. Már a zenekar összetétele (Madarász Gábor, Háry Peti, Schvéger Zoli) garancia volt arra, hogy pozitív legyek. Úgy voltam, ha lesz benne kicsi Ákos, kicsi Mex, már elégedett leszek. Kentaurtól csak pár dalt ismertem, de tudtam, Ákossal jó barátok, ennyi nekem elég volt, főleg az Álmatlanság single után. A lemez aztán nem csak hozta, hanem túl is szárnyalta az elvárásaimat, még az olyan furcsa pillanatok is, mint a mOBSCENE és a Doll-Dagga Buzz-Buzz Ziggety-Zag egyfajta perverz nászából született Tév-HIT, vagy az enyhén Rammstein beütésű A Válasz. Elképesztő hangzás, még jobb dalok, mindenből pont annyi, amennyi kell, hogy ne legyen gejl, ne legyen pop, mindez nyakonöntve tökéletes szövegekkel, amiknek köszönhetően sokáig azt hittem, az Urban Stigma egy konceptlemez. Rengeteget foglalkoztam miatta a hittel és Jézussal, amiért nem lehetek eléggé hálás Kentaurnak. Mai napig tartom magam ahhoz, hogy ez a lemez és ez a formáció SOKKAL többet érdemelt volna. Tökéletes lemez. (Szénégető Richárd)
System Of A Down: Mezmerize/Hypnotize
2005-ben lehetett valami olyasmi a levegőben, mint a legendás 1991-es évben, amikor számos fontos rocktörténeti lemez jelent meg, a Nirvanától és a Pearl Jamtől kezdve, a Red Hot Chili Peppers-en és Lenny Kravitzen keresztül a Guns N’ Roses-ig és a Metallicáig. A System Of A Down az 1998-as debütálásával beírta magát a nagy rock and roll könyvbe, sajátos, örmény népzenei elemekkel átitatott nu-metal zenéjük egyedisége a mai napig unikális. Az Úr 2005. esztendejében kiadott dupla albumuk, a Mezmerize/Hypnotize páros huszonhárom dala pedig különösen fontos az életműben, hiszen a legendás csapatnak a mai napig ezek az utolsó albumai – a rajongók 20 éve csak reménykednek abban, hogy lesz valamiféle reunion, és új dalok születnek az őrült örményektől. Addig is, ez a fél év eltéréssel megjelenő két „testvéralbum” egyre csak felértékelődik. A hangzás egyszerre naturális és kreatív, az előadásmód pedig fanyar és sokszor bizarr: a System Of A Down tagjai itt nem csak a társadalom elé tartottak görbe tükröt, hanem valahogy az egész rock/metál szcénának is – lehet ezt merészen és újszerűen csinálni úgy, hogy közben tiszteljük a gyökereket, és valami örök érvényű keletkezik. (Kiss Ákos)
Wall Of Sleep: Sun Faced Apostles
A Wall Of Sleep 2001-ben alakult a magyar doom színtér veteránjaiból (ex-Mood-tagokból), és hamarosan a magyar heavy/doom mezőny meghatározó szereplőjévé vált. Második nagylemezük, a Sun Faced Apostles már nemcsak a Sabbath-iskolát követte, hanem mert új utakat is nyitni: feszesebb tempók, több pszichedelikus elem és karakteresebb dallamvezetés jellemzi. Holdampf Gábor énekesi jelenléte ezúttal még inkább előtérbe került, és sokat adott ahhoz, hogy a dallamkirály címadó tétel, a zakatolós Time Of the Goblins valamint a ragadós refrénnel és megragadó lüktetéssel bíró From The Bottom Of These Days az egyenletesen kimagasló lemezen belül is a legemlékezetesebb momentumok legyenek. Az album kijelölte azt a karakteres irányt, amelyet a zenekar a későbbiekben egyre tudatosabban épített tovább. Holdampf helyét a mikrofonnál a következő nagylemez után Cselényi Csaba töltötte be, majd érkezett Bátky Zoltán ’BZ’, akivel rövidesen érkezik a 2018-as The Road Through The Never folytatása, The Kingdom címmel. (Gáti Viktor)
Nektek mely lemezekről, zenekarokról maradtak meg a legkedvesebb emlékeitek 2005-ből? Melyekről olvasnátok bővebben legközelebb? Várjuk válaszaitokat a Facebook oldalunk kapcsolódó posztja alatt!