Egy bizonyos kor felett, és ihletettségi fok alatt szinte minden jelentősebb dallamos rock zenekar kijátssza a blues klasszikusok feldolgozása kártyát. Megtette ezt már a The Rolling Stones, az Aerosmith, Slash, és még sokan mások. A The Dead Daises is végérvényesen beszállt az öregedő rockerek klubjába azzal, hogy Lookin For Trouble címmel megjelentették a saját ilyen lemezüket. Pozitívumok és negatívumok az anyagról egy helyen….
A The Dead Daises 2012-es alakulásakor az én buborékomban megjelent egy ismerősi-baráti kör, akik pajzsukra emelték a bandát, mondván, hogy ez egy klasszikus rock supergroup, akik úgy hiányoznak a palettáról, mint egy falat kenyér. Nos, így egy bő évtizeddel ezután van erről egy kiforrott álláspontom: ez a banda egy magasan képzett hangszeresekből álló formáció, akik nagyon színvonalasan tudnak remek szerzeményeket előadni, de a saját dalok írásakor valahogy sosem tudtak a magasabbik polcra kerülni. A szívemre tett kézzel tudom azt mondani, hogy próbálkoztam tisztességgel, de sem lemezen, sem élőben nem tudott meggyőzni sosem a zenekar.
A banda elmúlt időszaka pedig ráadásul elég zavaros volt -bár ez nagyjából az egész pályafutásukat jellemzi – a Glenn Hughesal végzett kísérlet véget ért, a mikrofonok mögé visszatért John Corabi, a basszusgitár posztra Michael Devin (ex- Whitesnake) érkezett, és gitárfronton is volt interim pozíció betöltés. A 2024-es évben az átszerveződések közepette is megjelent tőlük egy lemez a Light’Em Up -erről azonban sokat elmond, hogy a slágernek szánt I’m Gonna Ride a világ legnagyobb rock and roll közhelye: idősödő csávók középtempós 2/4 ütemekre és kínosan egyszerű riffelés közepette arról énekelnek, hogy elindulnak motorozni, és ez maga a szabadság. Ez 2024-ben még a konzervatív rockközeg szemüvegén keresztül nézve is borzasztóan boomer – egyszerűbb lett volna egy Born To Be Wild feldolgozás, a két dal címe még rímel is…
Innen érkezünk meg 2025-be, ahol májusban megjelenik a Lookin For a Trouble -a blues feldolgozások lemeze. Bevallom őszintén, a terv szerint ez lett volna az első olyan The Dead Daises lemez, amit még tisztességből sem hallgatok végig – a produkció küldjön köszönetet Robi kollégának, ugyanis a megjelenés napján jött egy üzenet a szerkesztőségi chatbe, mely szerint: „Bassza meg, hogy a faszomba szól ez a lemez?”. Mivel sounddesign fetisiszta vagyok, erre felkaptam a fejem, és mégis rákattintottam a linkre, gondolva, adok egy esélyt neki. (hozzáteszem, a The Dead esetében a hangmérnöki teljesítménnyel sosem volt gond).
És valóban: az egyik legjobban szóló rocklemez a klasszikus rock/hardrock kategóriában ebben az évben (eddig). A dalokra sem lehet gond, hiszen fogták a legbanálisabb blues klasszikusokat (mint például a Boom-Boom, a Sweet Home Chicago, vagy a Born Under The Bad Sign) és egy laza session keretében kicsit felrockosítva elnyomták őket egy stúdióban.
A blues, mint műfaj minden rockzenész bölcsője, és abszolút alkalmas az örömzenélésre. A The Dead Daises megújult (?) felállása pedig vélhetően egyfajta pozitív vérfrissítés vibeot érez most.
Ez lejön az egészről: klasszikus, laza dalok, ahol jó kezű zenészek egymásra reagálva tudnak muzsikálni: megtekert gitárszólók, jó helyen és időben elhelyezett figcsik, erőlködés mentes bluesolás.
Ez a lemez abszolút remek választás lehet azoknak, akik alapvetően szeretik a blues és/vagy klasszikus rock vonalat, és egy tét nélküli zenei élményre vágynak. A világot ez az anyag nem fogja megváltani, a The Dead Daises se fog tőle semerre elmozdulni, de legalább van egy jó indokuk egy újabb turné leszervezésére…
10/7 – de csak a kiemelkedő hang miatt, amúgy 5.5 lenne.