…Leukémia Apokalypsis, Beholder, Tisztán a cél felé, KiHovaTanúi
Amikor először szembesültünk a buli tényével, kicsit meg is mosolyogtuk: Esztergomban, Madball? Túl kicsi ahhoz a Sportalsó, stb. Aztán ahogy közeledett a dátum, és derültek ki a részletek, fellépők sorrendje, és ehhez hasonlók, egyre inkább kezdtük elhinni a dolgot. A hat előzenekart mondjuk túlságosan is soknak tartottam már előre is, a fele bőven elég lett volna.
A házigazda C.Y.D. nyitotta a bulit, pontosan tartva az időbeosztást, 20:00-kor berobbantak a hallójáratainkba. Meg kell hagyni, ahhoz képest, hogy alig több, mint egy éve kezdték a koncertezést, roppant kiforrott a produkció. Ez a koncert volt a Here Comes The Bastards EP-jük bemutatója, el is játszották a komplett anyagot. Már ekkor is jópáran jelen voltak, és megtisztelték a helyi bandát figyelmükkel, akik mindent meg is tettek azért, hogy senki ne érezhesse úgy, hogy nem érdemlik meg. Hatalmas energia feszül ebben az ötösben, akik kedvelik a klasszikus, kilencvenes évek eleji New York HC vonalat, minden bizonnyal megtalálják a számításukat bennük. Eszméletlen jó bulit toltak, nem is igazán irigyeltem az utánuk következő Beholdert.
A Beholder, a Necropsiás Böskével az élen becsülettel odatette magát, a mindenkinek egységesen szűkre szabott 30 perces műsoridőt maximálisan kihasználva, felszántották a színpadot, és ahogy az arcokat elnéztem, nem csak nekem tetszett a bulijuk. A Leukémia Apokalysis programját sajnos csak félig-meddig láttam, muszáj volt kicsit kimennem levegőzni. A látottak, hallottak alapján rendben volt az Ő bulijuk is, ráadásul az eddigre már kellőképpen népes publikum szájából sem hallottam panaszt a performanszra.
Az utánuk következő, szekszárdi Don Gatto már szinte hazajár Esztergomba, én már tiszteletbeli egomiakká is fogadtam őket. Mikor valaki megjegyezte nekem, hogy kibővül a csapat, arra gondolni sem mertem, hogy Budavári Zoli személyében új énekessel bővülnek. Weisz hangszálproblémái miatt szükséges lépés volt ez, ám titkon kicsit féltem, hogy nem fog előnyére válni a bandának az új torok. Zoli a Dirty Dawnban ugyan bizonyított már, de a Gattot szerintem mindenki úgy szokta meg, trióban. Az első dal furcsa is volt így, viszont a másodiknál már megértettem, miért esett Aczélosék választása Zolira. Illik a bandába, mind fazonilag, mind hangilag. Nem okozott csalódást a Don Gatto ezúttal sem, csak fokozta a várakozást a Madballra.
A KiHovaTanúi rap-metálos ötvözete ezúttal is ütött, és bár először voltak kétségeim afelől, illenek-e Ők ide, vagy hogy vevők lesznek-e az emberek rájuk, szemernyi kétségem sem maradt végül. Jó bulit toltak, remélem mihamarabb látom őket újra.
A Tisztán a cél felét viszont bármennyire szeretem, valamiért itt nem nagyon működött a dolog. Nem is szóltak valami jól, illetve az egész produkció kicsit darabosnak, idegennek hatott. A lemezeiket kedvelem pedig, itt mégis inkább a friss levegőt választottam a fő attrakció előtt.
00:15-kor aztán eljött a pillanat, amire mindenki várt: agyig telt ház, hihetetlen hangulat, aztán felcsendült az Intro, majd Freddyék belecsaptak az új lemez címadó dalába, a Hardcore Lives-be, és elindult a zúzda. Kíváncsian vártam, vajon milyen lesz ekkora helyen látni egy ekkora bandát, de biztosíthatok mindenkit: hibátlan koncert volt. Ahogy Ők is mondták: legalább 15 évet mentünk vissza az időben ezen az estén, ha nem többet. A másodikként érkező We The People alatt már be is indult a mozgás rendesen, a színpad előtt egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, sőt, már a falak is izzadni kezdtek.
Erős kezdés után a folytatás sem lehetett gyengébb, ezért a Get Out és a The Beast alatt már vadul ment a stage diving. A Smell The Bacon kicsit meglepett, így még jobban bólogattam rá én is. Aztán jött az első sláger, azaz érkezett a Set It Off, és vele együtt az igazi tombolás. Sokszor azon kaptam magam, hogy a pultig hátrálva inkább a tömeget figyeltem, és konstatáltam, voltam már itt pár koncerten, de ilyet még nem láttam. Ami pedig a legfontosabb: Mindenki arcáról az jött le, hogy élvezi a bulit, és elégedett. A Set It Off után szintén új nóta következett, méghozzá a klipesített DNA, ami lemezen bármennyire nem győzött meg, élőben nagyot ütött, hallatszott, hogy szeretik játszani is. Ennek dallamossága után igazi ütés volt az arcunkba a Lockdown, jól eső változatosság, így kell jól felépíteni egy koncertprogramot. A Dawn By Law alatt újra ment a stage diving. Szimpatikus volt, hogy külön kérte a zenekar: NE legyen kordon, legyen olyan a buli, amilyennek lennie kell. Hát, szerintem ez becsülettel meg is volt.
Aztán jött az új korong egyik legerősebb tétele, a Born Strong. Ami itt volt, arra állapítottuk meg Dáviddal: amit mások csak klipekben látnak, és azt hiszik, hogy meg van rendezve, az itt valóság volt, és átéltük. Zúzda a köbön. Az egész zenekar annyira közvetlen és szimpatikus volt, látszott rajtuk, hogy élvezik, amit csinálnak, és ha van is rutinszerűség, remekül titkolják. Sőt, Freddy még Zalánnal, a C.Y.D. énekesével is tolt pár sort közösen a színpadon. Maximális respekt.
Amikor ismét új lemezes dal, a személyes kedvencem a Doc Marten Stomp következett, arra gondoltam, akár én is összeállíthattam volna ezt a setleistet, szinte minden kedvencem megvolt már, és még vége sem volt a koncertnek. Aztán jött a bulit a címével leginkább jellemző Madball dal, a 100%. (Legalábbis kevesebbet semmiképpen sem adtam volna.) A rendes játékidő itt ért véget, ám a publikumnak nem kellett sokat bíztatni hőseinket, hogy jöjjön a ráadás, méghozzá egy mesternégyes keretében: It’s My Life/Heaven Hell/Pride és az elmaradhatatlan Hardcore Still Lives. Az utolsó hangok után még pár percembe tellett a földre esett államat összekaparni. Sose rosszabbat!
A buli után a srácok eldumálgattak a rajongókkal, készségesen fotózkodtak, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. (Mondjuk az is, legalábbis szerintem, csak nem minden zenekarnál.) Másnap a banda tagjai voltak a Bazilikában, sétáltak a városban, sőt, az egyik helyi cukrászda teraszán ücsörögtek órákon keresztül. Nem csak zenéből, de emberségből is csillagos ötös. Mihamarabb jöhet még egy hazai Madball, sőt, még egy Sportalsóst se bánnék. Bármennyit kellett dolgozni, meg szopni vele. Simán megérte. Másnap olyan csendben sétáltunk a Duna-parton Lepke kutyával és Bozsóékkal, hogy engem ennyi ideig csendben szerintem még a jó Édesanyám sem hallott soha. Mégis azt mondom: Köszönök mindent Zsipi, és bármikor, újra, de csináljuk meg még egyszer!