A digitális zaj világában felértékelődik a közösség és a személyes kapcsolatok szerepe. A malmöi Liar Thief Bandit hard rock/brit metal stílusú banda eddig teljesen ismeretlen volt számomra. Viszonylag friss, tavaly előtti lemezük is elment volna mellettem, ha a régi Old Time Rock And Roll blogos kebelbéli cimborám, Sebők Tomi nem hívja fel rá a figyelmemet. A csapat semmilyen világmegváltást nem vitt véghez, és még a nagy classic rock reviválhoz képest is csúsztak jó két évtizedet. Mégis, a maga kategóriájában egy remek lemezt raktak le az asztalra, amit a műfaj rajongóinak érdemes megismerniük. Lemezkritikánk.
Lássuk a száraz tényeket:
A svédországi Liar Thief Bandit 2024 májusában jelentette meg negyedik stúdióalbumát, a The Sign Records gondozásában. Az albumot a malmői Studio Sickanben rögzítették Joakim Lindberg vezetésével.
A svéd rocktrió az „ICON” címet választotta új lemezének, ami egyfajta magabiztos öndefiníció. A Liar Thief Bandit esetében egyértelmű, hogy a hatásaik a ’70-es, ’80-as és ’90-es évek stadionrockjában keresendőek: vagyis az ikonikus dalok és előadók korszakában.Aki szereti az északi rockrobbanás atyjait, a The Hellacopterst, és a Thin Lizzy/Iron Maiden ikergitáros dallamvilágát, az első hallgatásra megkedveli majd a LTB munkásságát.
Mivel ez a negyedik lemez, mondhatjuk, hogy nem ma kezdték a srácok. Több mint 200 élő koncerttel és 12 európai turnéval, valamint a három korábbi lemez rutinjával a hátuk mögött pontosan tudják, hogy mit akarnak, és hogy hogyan kell a 70-es évek klasszikus dallamait és a 90-es évek dühös energiáját egyetlen robbanékony eleggyé gyúrni.
Az albumot nyitó „The Ultimate Sign” és a „Death Pioneer” azonnal megadják az alaphangot: nagyívű refrének, feelinges szólók és tiszta energia -csupa olyan dolog, ami kicsit már kiveszett a mai rockmezőnyből. Ez nem valamiféle retrózós boomerség: egyszerűen a stílus, és a jól elkapott dalok együttesen felidézik a műfaj legszebb pillanatait. Sok téma és szóló érezhetően a bluesból indul ki, de számos helyen már már punkosan pörgő a tempó. A rockzene stíluskavalkádjának egésze felvonul a lemezen, de van egy jó értelemben vett homogenitása az egésznek.
Ez a fajta energikusság aztán végigmegy az egész anyagon:bár minden klasszikus rocklemez kötelező eleme legalább egy ballada, a „tolvajok” tudatosan(?) kerülték a klasszikus értelemben vett könnyfacsaró megközelítéseket. Még a melankolikusabb szövegvilágú dalok, mint az „It All Goes Away in the End”, is dinamikus tempót és hangszerelést kaptak.
És ha már hangszerelés: a lemez sounddesign tekintetében is a gyökerekhez nyúlik vissza. A hangzás dögös, koszos és…. emberi. A manapság divatos agyoneditálás helyett hallani lehet a hangszerek közötti áthallást, ami természetes érzetet ad a hallgatónak. A dob és a basszus nem hajszálpontosan kimért alap, hanem együtt lüktetnek, élnek és vibrálnak. Erre van rátéve a gitár, ami nem használ agyontorzított, modern metalos hangszíneket. Ehelyett a vintage megközelítés dominál – szinte hallani a klasszikus Marshall vagy Orange típusú erősítők meleg, de mégis harapós középtartományát. Az egészen a korona az ének: gyakran alkalmaznak többszólamú vokálokat a refrénekben, ami egyfajta stadionos, együtt éneklős himnikus jelleget kölcsönöz a daloknak. Ettől ragadós az egész.
Ez a lemez pusztán 33 percnyi tömény rock’n’roll, ami nem hagy időt az unatkozásra. Az ICON nem tudja, és nem is akarja feltalálni a spanyolviaszt, de amit ígér – őszinte, dallamos és energikus rockzenét –, azt stílusazonosan és világszínvonalon teljesíti.
A zenekar igazából soha nem került be az igazi sztárok közé, de ezzel a lemezzel biztos, hogy szintlépést értek el, és végleg stabilizálták a helyüket a mostani skandináv rock élvonalában – és esetleg széjjelebb nyílik a közönség ollója a számukra világszinten is.
10/10