Azért most már unatkozom” – mondtam a mögöttem álló Máté barátomnak, amikor már közel egy órája csúszott a Static-X koncertje, és nem sokon múlt, hogy lelépjek, mielőtt még elkezdődött volna a buli. Pedig mekkora hiba lett volna! Hiszen így lemaradtam volna az év egyik legintenzívebb koncertélményéről. De mi is történt pontosan?
Amikor megérkeztünk a Dürer Kertbe, minden ideálisnak tűnt: jó idő, sok-sok baráttal futottam össze már a koncert előtt – tényleg olyan volt a hangulat, mintha egy osztálytalálkozóra érkeztem volna. A Static-X első magyarországi koncertje kihagyhatatlan élményt ígért. Persze, hallottam innen-onnan a szkeptikus hangokat: „Ez egy tribute zenekar”, „Miért mész el ilyen hullarablásra?” – és ha szigorúan a tényeket nézzük, valóban furcsa a helyzet. Egy együttes, ahol híresen és jól dokumentáltan utálták egymást a tagok, az énekes Wayne Static halála után hat évvel újra összeállt, és a Dope énekesét csatasorba állítva Static-X néven turnéznak és adnak ki albumokat. Igen, ez egy üzleti vállalkozás. De ha félretesszük az ellenérzéseket, illetve azt az illúziót, hogy metalt (vagy bármilyen zenét) professzionális szinten bárki is pusztán szeretetből csinálna, akkor el kell ismerni: a megújult Static-X elképesztően profi gépezetként menetel előre.
Az előzetesen látott koncertfelvételek is meggyőztek arról, hogy egy intenzív élmény vár rám, úgyhogy nem volt kérdés: ott kell lennem a bulin.
Az előzenekar, a Dope kapcsán nehezen tudnék bármi igazán pozitívat mondani. Látszott, hogy sokan ismerik őket, de már az is sokatmondó volt, ahogy a kivetítőn a logójuk pixelesen, igénytelenül jelent meg. Isten hozott 2003-ban… A zene is hasonló volt – nem szeretném megbántani a rajongókat, de ez sajnos nem az én világom. A végtelenül klisés „én nem akarok olyan lenni, mint te” típusú dalok és a „mindenki tegye fel a középső ujját” típusú interakciók nem tudtak megfogni.
Egy viszonylag hosszabb átszerelés után már mindenki várta a 20:50-es kezdést. Aztán vártunk… és még vártunk. Látszott, hogy valami probléma van, hiszen a roadok folyamatosan nézegettek egy eszközt a színpadon (ha jól értettem, a vetítésért felelt – de ebben lehet, hogy tévedek). Körülbelül 40 perc bizonytalanság után annyit közöltek, hogy kisebb technikai probléma van, de a Dürer technikáját fogják használni, és kb. 15 perc múlva kezdődik a koncert. Ez a „mindjárt kezdődik” végül összesen 1 óra 40 perc késést jelentett, ami alatt többször is elgondolkodtam, hogy tényleg meg akarom-e várni a kezdést, ami teljesen bizonytalannak tűnt.
Szerencsére végül tényleg elindult a buli 22:30 körül, és az az intenzív egy óra kárpótolt minden várakozásért.
Ahogy sejtettem, a zenekar hihetetlen energiával robbant be, élén a Xero néven játszó Edsel Dope-pal, aki tényleg olyan volt, mintha egy Wayne Static mintájára készült android játszana. Minden mozdulatában tökéletesen hozta Wayne-t, a hangja pedig – bár nem tudom, mennyi gépi rásegítést kapott – erősen és nagyon jól szólt. A hangszeresek szó szerint hibátlan teljesítményt nyújtottak. Hiába sematikusak a dalok, lehengerlő volt az a feszesség, amivel játszottak.
A setlist pedig tényleg egy megvalósult álom volt: négy dal kivételével elhangzott a teljes Wisconsin Death Trip, és bátran szemezgettek az összes többi lemezről is 1-2 dalt. Egyedül a Project Regeneration Vol. 1 és a Cult of Static maradt ki a szórásból (ez utóbbi nem is baj – a zenekar nevéhez méltatlan fércmű). Ez a 15 dal olyan hibátlanul szólalt meg, annyi erő volt bennük, hogy akárhányszor körbenéztem a közönség soraiban, csak széles mosolyokat és boldog arcokat láttam.
Látszott, hogy aki eljött erre a sold-out bulira, az tényleg szereti és ismeri a zenekar dalait – annyira együtt mozgott a közönség a csapat minden rezdülésével. Ami különösen tetszett, hogy a setlistnek gyönyörű íve volt: jól és szépen építették fel a sorrendet, és még a vizualitásra is komoly figyelmet fordítottak. Klubbulin ritka, de itt voltak labdák, buborékok, látványos, minden dalhoz külön vizuál. Imádtam, amikor a Cannibal alatt zöldbe borult minden, vagy amikor a Zombie alatt megjelent a színpadon a híres X-bot, a csapat kabalája.
Külön említést érdemel Xero hihetetlenül jó jelmeze: a robotmaszk, a világító szemek – tényleg nagyon sokat hozzátett az élményhez. Sajnos csak egy órát játszottak, de így sem maradt hiányérzetem. Minden tiszteletem a csapaté, hogy a csúszás ellenére is majdnem teljes műsort nyomtak le.
Amikor megszólalt az este utolsó dala, a Push It, tényleg csak vidám és felszabadult arcokat lehetett látni, ahogy mindenki együtt énekelte a klasszikus sorokat.
Mit is mondhatnék? Nem bántam meg, hogy maradtam – a hosszú várakozás ellenére sem. Egy közel tökéletes koncertről maradtam volna le. Az pedig már csak egy végtelenül szimpatikus húzás volt a csapattól, hogy a koncert után kijöttek a merchpulthoz fotózkodni mindenkivel.
Jöhetne jövőre is a Static-X. Sőt, akár évente – hiszen ilyen intenzív bulit kevés csapat ad, mint az Evil Disco királyai.
(köszi a képeket Enci!)