Mindenki vár valamit – Guns n’ Roses koncertbeszámoló

A kevesebb néha több

Talán nem ez a legjobb felütése egy koncertkritikának, de mégis tökéletesen összegzi azt az ambivalens érzést, ami bennem volt, amikor sétáltunk kifelé a Guns N’ Roses koncertjéről a Puskás Ferenc Stadionból, és próbáltuk összegezni azt az élményt, amit kaptunk az azt megelőző 3 óra 20 percben.

Kezdjük az elején: életem első kedvenc zenekara 11 évesen a Guns volt. Szanaszét hallgattam őket, majd észrevétlenül kikoptak az életemből, és a helyüket átvette egy chicagói csapat – annak is az 1995-ös dupla lemeze –, ami felülírt mindent, amit addig a zenéről gondoltam. Néha-néha belefutottam a Guns körüli történésekbe, de egészen a Chinese Democracy megjelenéséig elkönyveltem őket egy szuper belépőcsapatnak, akik már semmi újat nem tudnak adni számomra a nosztalgián túl.

A Chinese Democracy – a nulla promóció és az azonnali magára hagyás ellenére – egy mestermű. Igen, leírtam. Ez nem egy lemezkritika, de ha bármi miatt kimaradt volna az életedből, hallgasd meg: minden perce arany.

Sajnos kimaradtunk a nagy GNR-reunion első, második, sőt még a harmadik köréből is, így amikor szinte napra pontosan két éve végre eljutott hozzánk a félig-meddig klasszikus felállású csapat, nem volt kérdés: ott a helyem. Valahogy az a koncert nem hagyott bennem mély nyomokat – talán én sem voltam a legjobb hangulatban –, és a koncert felétől kezdve már erősen nézegettem az órámat, hogy vajon mennyi van még hátra.

Éreztem, hogy a Guns többet érdemel ennél, mint egy rossz hangulatban végignézett koncertet, így amikor kiderült, hogy jönnek újra, azonnal vettem kiemelt állójegyet (amit aztán eladtam, majd megbántam, és újra megvettem). Ahogy közeledett a koncert napja, egyre jobban vártam, hogy végre ott lehessek, és élőben halljam a Chinese Democracy és a Use Your Illusion I-II dalait, letudva a kötelező köröket az Appetite for Destruction klasszikusaival.

Amikor megláttam, hogy az egyik állomáson még a So Fine is ott volt a setlisten, tudtam: ez a turné tényleg azt fogja adni, amit a zseniális címe sugall: Because what you want and what you get are two completely different things. Én nem is akartam mást, csak hogy a lehető legtöbb váratlan húzás legyen a setlisten – amit amúgy meg is kaptam.

Meglepően könnyen bejutottunk a Puskásba, és a kiemelt állóban is váratlanul közel tudtunk menni a színpadhoz már a koncert elején (innen is elnézést a Public Enemytől, de nem tudtuk megnézni őket). Egy kis várakozás után 19:30-kor indult a koncert – mi mással, mint a Welcome to the Jungle-lel, a dallal, amit szerintem mindannyian többször hallottunk már, mint szerettünk volna, de valahogy most ez is működött.

A csapat rögtön feszesen, tényleg maximumra tekerve kezdett, és ugyan érezhető volt a sokszor emlegetett kritika a Puskás hangzásával kapcsolatban (az „okés” és a „vállalhatatlan” között mozgott), nekem ez nem vett le az élményből.

Axl – bárki bármit mond – elképesztően kedvelhető frontemberré változott. Ég és föld a különbség aközött a primadonna között, akiről gyerekként olvastam a rémtörténeteket a késésekről és irracionális viselkedésről, és akit most a színpadon láttam: mosolygott, apait-anyait beleadott minden dalba. Lehet bármit mondani a jelenlegi hangi adottságairól, de ha figyelembe vesszük, hogy egy 60+-os emberről beszélünk, aki anno szanaszét hajlítgatta a hangszálait, illetve azt a teljesítményt, amit frontemberként nyújtott, máris jobb az összkép.

(Nagyon furcsa lesz, hogy pont én leszek az, aki védőbeszédet ír egy GnR cikkbe, mikor szerintem sokkal többször részleteztem már a viszonyomat a zenekarral kapcsolatban, mint kellett volna. Ebből pedig egyértelmű: A Chinese Democracy-t imádom, a zenekart, finoman szólva, nem. Ennek okait nem fogom kifejteni, mert nagyon sokat változott a véleményem, plusz nem is releváns ide most. Viszont az, amit láttam kommentekben, posztokban a zenekar, a buli és pláne Axl kapcsán, az sajnos arra késztet, hogy írjak pár gondolatot. Megmondom őszintén, idén szándékoztam részt venni a bulin, egészen az előtte való estig úgy is volt, hogy megyek, aztán végül elajándékoztam a jegyeim, mert más jött közbe, viszont most már bánom. Miért fordult meg a fejemben, hogy menjek? Megmondom őszintén, nem tudom pontosan, mert az előre lebegtetett 200 perc körüli játékidő elképesztően taszított, ennek a fele szinte bárkiből elég, de úgy voltam vele, egyszer csak jó lenne meghallgatni azt az 1-2 dalt a Chinese-ről élőben is. Megnéztem pár bootleg felvételt (utálom is magam ezért, mert szívből köpöm az ilyesmit), és meglepődve láttam: lényegesen kevesebb a klimpírozás, a zenekar egyben van, Axl pedig több mint vállalható. És akkor itt jön megjegyzésem oka: Értem én, hogy nem mindenki ilyen túlbuzgómócsing faszmakk, mint én, hogy utánanézek előre mindennek és tudom, mire számítsak, de, és ez egy NAGYON HANGSÚLYOS DE, aki azt várta, hogy azt kapja, amit a lemezeken, vagy anno a nosztalgia által bőven megszépített 1992-ben, az úgy egyébként teljesen oké fejben? Nem csúszik nagyon a kuplung, nem dobta le a motor az ékszíjat? SEMMI NEM LESZ OLYAN, mint amikor tinédzser vagy és megtörténik az első „bevésődés”, az őshatás megszületik! Ha optimális esetben együtt tudunk öregedni a bálványainkkal, akkor inkább örülünk, hogy aznap estére egy ilyen forma jutott nekünk, egy már-már arcpirítóan pofátlanul hosszú játékidővel. (A felvételek alapján minősíthetetlen hangzást nem taglalom, mert nem voltam ott, meg az eleve egy más kérdés. Ellenben még azokon is átjön, hogy Axl rendben volt.) Amikor anno a Mötley Crüe koncertről kiposztoltam, hogy „Bárcsak inkább playback lenne…” az nem Vince aznapi „teljesítményének” szólt, mert tudtam, mire váltok jegyet, hanem a minősíthetetlen hangzásnak. Vince esetében kellemes meglepetés ért akkor. A GnR esetében adott egy setlist, sok-sok „új” dallal, amiért az én kurva anyámat, hogy a művész szeretni előadni, amit megír és nem csak az unalomig ismételt klasszikusokkal haknizni, remek elosztással. Ha rajtam múlt  volna, kiveszem az összes konyharock balladát és még több Chinese dalra cserélem! Jött volna az If The World, az I.R.S. tutira, az elmaradó Novemberi eső helyett mondjuk. Örülök, hogy most, amikor végérvényesen közeledünk az utolsó stadionokat megtöltő rockbandák történetének végéhez, még van olyan zenekar, aki tökösen nem csak biztonsági játékot tol, hanem egy a helyszínen, spontán összeállított dalsorrenddel szórakozva szórakoztat. Igen, jól látom: Szénégető Richárd védi 2025-ben a Guns ‘N Rosest. Vicces, de ez van. Ha lesz legközelebb, még az is lehet, hogy megjelenek. De előtte jöhet a Chinese Democracy 2. – Szénégető Richárd „Ric$ különvéleménye)

Közben sorjáztak a jobbnál jobb dalok: a Chinese Democracy címadója, a Bad Obsession, vagy a totális meglepetésként elővett Shadow of Your Love. Tényleg látszott az a vagányság, hogy ez a csapat nem hakniként fogja fel ezeket a bulikat – minden setlist más és más, tele váratlan, sokszor meglepő dalválasztással. Előzetesen nézegettem a turnéállomások setlistjeit, és azt kell mondanom: a budapesti buli tényleg különleges volt. Annyi volt a variálás és a szinte semmiből érkező dal, hogy öröm volt nézni.

Ahogy haladt előre a koncert, érezhető volt, hogy a közönség is egyre jobban ráhangolódik a dalokra, és folyamatosan nőtt a hangulat. Érkeztek a vitán felüli mesterművek: Locomotive, Estranged, Sorry – annyira jó volt hallani ezeket. A zenekar szinte közhelyszámba menően hibátlanul játszott. A szokásos körök helyett (Slash kurvajó, Duff a legjobb arc, Richard Fortus tökéletesen illeszkedik a „klasszikus felállásba”) ki kell emelnem az új dobost, Isaac Carpentert, aki olyan látványosan és szépen játszott, hogy sokszor elcsodálkoztam: hol volt ez a srác eddig? Remélem, megtalálja a helyét itt, és ő marad nagyon sokáig a csapat dobosa.

Ahogy besötétedett, egyre látványosabbak lettek a dalokhoz készült animációk a LED-falon. Ugyan volt bennük némi ismétlődés, de tényleg sokat adtak a vizualitáshoz.

Viszont elértünk ahhoz a ponthoz, amikor kicsit beszélnünk kell arról: vajon szükséges-e három óra húsz perces koncertet adni? Szerintem a válasz egyértelműen nem. Hiába hangzik jól papíron a 32 dal, ez egyszerűen sok, és az utolsó egy órát már inkább másodállásként éltem meg, többször az órámra pillantva, hogy lassan azért vége lehetne.

Minden tiszteletem a csapaté, és értem, hogy nem a logika mozgatja ezeket a döntéseket, de szerintem ez a koncert pont egy órával volt hosszabb, mint ideális lett volna. Amikor már közel voltunk a három órához, kicsit abban is bíztam, hogy valami elképesztően rock and roll húzással kimarad a November Rain (végül nem maradt ki, persze), de érezhető volt, hogy mindenki elfáradt addigra.

Persze ez ilyen „first world problem” – soha ne legyen nagyobb bajom annál, hogy egy csapat többet játszik, mint amennyit én ideálisnak tartok. Csak tudom, ha bárki kérdez erről a koncertről, az első dolog, ami eszembe fog jutni, az a hossza.

Pedig nem kellene hiszen egy NAGYON jó koncertet adott a Guns ezen a nyári napon Budapesten, tele izgalmasabbnál-izgalmasabb dalokkal a setlistben, ráadásul úgy hogy nem volt szerintem egy perc üresjárat sem (még Slash szólója is bőven az élvezhető határon belül mozgott). Kellett egy kis idő hogy feldolgozzam ezt az élményt és kicsit a helyére rakjam magamban.

De ha egy mondattal kellene összefoglalnom ezt mondanám: eljött a Guns és adott egy kurva jó és kurva hosszú koncertet. Más pedig nem számít.

Fotók: Guns ‘N Roses