Vannak azok az albumok, amik földhöz vágnak, annak ellenére hogy nem számítasz rá. Olyan bandáktól, akik hosszú évek óta nem adtak ki semmi újat a kezeik közül, annak ellenére, hogy aktívak voltak. Olyan zenészektől, akik lassan nagypapa korba lépnek, és nem fogadtam volna pénzben arra, hogy még megtalálják magukban azt az energiát és hévet, ami három évtizeddel ezelőtt jellemezte őket. Az elmúlt 12 hónapban több ilyen is volt szerencsére.
Valami triggerelte őket annyira, hogy összedugják a fejüket és olyan új zenével rukkoljanak elő, ami visszahozza a régi csillogást. Ilyen a Biohazard Divided We Fall albuma, az alig pár hónapja megjelent új Pro-Pain és szerintem ilyen a Madballtól a Not Your Kingdom is. Kereken 8 évvel legutóbbi eresztésük, a For the Cause után most újra itt vannak, és ugyanazzal az őszinte, autentikus hozzáállással és intenzitással tolják az arcunkba a hardcore-t, mint eddig bármikor.
Most sem fordultak el a gyökereiktől, eddigi önmaguktól, de megtartottak lényegében mindent ami jellemezte őket az elmúlt több mint 30 évben, és elkezdték az összes korszakot úgy egybegyúrni, hogy az továbbra is nagyon Madball, de egyértelműen előre mutat és nem ismétli önmagát. A Thetered méregerősen kezd, nem váltja meg a világot, de nem is akarja, mint ahogy a többi szerzemény se. Viszont húz mint a gőzmozdony. Mellette a thrashes felhangokkal rendelkező Stab Wounds és a Don’t Misstep amik elsőre kiemelkednek nekem, nagyjából ugyanazt a klasszikus Madball stílust viszik. De ott van a punkos, kifejezetten dallamos Rebel Kids, ami a For the Cause érát idézi vagy a Flammable, ami a korai albumok könyörtelen, szonikus brutalitására hajaz.
A Life’s a Mural volt az első olyan, aminek a dalszövegében jobban elmerültem, aztán a többi tétel témája is megtalált. Nincs igazán nagy megfejtés ebből a szempontból sem, az élet árnyékos oldala, a kilátástalanság vagy a félresiklott emberi sorsok adják a gerincét a mondanivalónak, de van beszólogatás a divat lázadóknak (Rebel Kids) és elmélkedés a múlt jellemformáló hatásáról (Stab Wounds). A 14 tételből három átvezető, amikkel sose tudtam mit kezdeni egyik együttesnél sem. Értem, hogy szerintük van szerepe az album egészét tekintve, de nekem megakasztja a folyamatosságot. Persze ez legyen a legnagyobb baj, és szerencsére nem is tudok mást kiemelni ami miatt lejjebb kellene faragnom a pontszámból. A hangzásnál sikerült eltalálni azt, hogy eléggé koszos maradjon ahhoz, hogy hardcore-os legyen, de eléggé tiszta ahhoz, hogy minden hangszer telten, szépen szólaljon meg.
Freddy Cricien hozza a nagyon jellegzetes ráspolyos vokálját, amibe itt-ott némi új ízt is csempészett, persze ragaszkodva az elmúlt közel négy évtized játékszabályaihoz. Szövegei és előadásmódja sose sugallta, hogy többet gondolna magáról, mint ami: a nélkülöző, szürke életmód megbízható narrátora, aki nem fél szembenézni saját hibáival, sőt a világba ordítani őket. Többek között ettől annyira szimpatikus: önazonos mint mindig, és ez az egyik olyan tulajdonsága, ami rányomta bélyegét aktuális albumukra is. A 29 perces játékidő nem hagy időt kalandozásokra, a trackek egymás után verik bele a hallgató fejébe az élet realitását, olyan igazi, megalkuvást nem tűrő, NYHC módra. A Not Your Kingdom, egy újra ereje teljében lévő együttest mutat, akik tudják mit akarnak, és még jó ideig nem nyugszanak. Egy együttest, akik október 5-én a Dürer kertben is megmutatja, hogy mennyire képesek ezek az új számok arra is, hogy a moshpitbe rángassák az embert.